Chapter Five

 - Nem, anya. Nincs semmi bajom – rázta a fejét Eve, bár a telefonon keresztül ezt az anyja nem láthatta.

 - Egészen biztos? Eléggé furcsa ma a hangod – sóhajtotta aggodalmasan, mire Eve elnézően megforgatta a szemeit. Nem akart beszélni a múlt éjszakáról. Hiszen azzal aláírná, hogy milyen felelőtlen volt. És… Victor szemébe is elég nehéz úgy belenézni, hogy ő az egyetlen, aki erről tud. Még erre ki kell találnia valamit. Nagyon rosszul érezte magát azért, mert a férfi segített neki, de ugyanezt fordítva nem engedi.

 - Nézd, anya… nekem most dolgom van, dolgoznom kell. De hamarosan beszélünk, ígérem – esküdözött őszinte hangon, mikor éppen kapkodva elfordította a kulcsot a zárban, hogy bezárja, de ekkor valaki kikapta a kezéből a telefont, és meglepődve fordult hátra.

 - Evelyn édesanyjához van szerencsém? – kérdezte Victor, a szokásos nyugodt hangján, bár közben szúrósan meredt az előtte álló, döbbent lány szemébe.

 - A lányának szüksége van önre, és egy szavát se higgye, hogy nincs. Amint tud, jöjjön ide, és beszéljen a makacs fejével. Visz hall! – adta vissza a kinyomott készüléket Eve kezébe, aki még mindig nem tudott se köpni, se nyelni. – Bocs. De a saját anyádnak ne hazudj – mondott csak ennyit a férfi, majd elindult a lakása irányába.

 - Hé, de ehhez… semmi jogod nem volt! Ő az én anyám, azt osztok meg vele, amit én akarok! – jött meg végül a lány hangja, szinte tajtékozva, hogy így elbántak „vele”.

 - Nekem nyolc. Tőlem össze is roppanhatsz a titkaid súlya alatt – vont egyet a vállán, de ezek a szavak újabb gondolkodásra invitálták Evelynt. Mert ennek a férfinak igaza van, a titkolózás nem old meg semmit. Csak elfojtja… és akkor egyszer bizonyosan kirobban… de hogy mi módon… azt jobb megelőzni.

 - Jól van, jól van – dugta zsebre a telefonját, bár igencsak meglepte, hogy az anyja nem hívta vissza rögtön. – De ezt máskor finomabban is csinálhatnád – mondta, miközben megköszörülte a torkát, és mélyen a férfi szemeibe nézett. Valami megnevezhetetlen keserűséget látott, ami nem engedte, hogy haragudjon Victorra, a mostani viselkedése miatt.

 - Túl sok időt pazaroltam el finomkodással – mondott csak ennyit, majd eltűnt az ajtó mögött. Eve összerezzent a becsapódó ajtótól, és lehunyta a szemeit. Valami történik… amit ő nem vesz észre.  

~*~

Greg kinézett az ablakon. A nap most állt a legmagasabban. Közben az állát dörzsölgette, és orrára még mindig tapadt egy kevéske vér, amit túl fájdalmas lett volna levakarni onnan. A szeme alatt sötét folt, melyet Victor ökle okozott, a szájából pedig hanyagul kilógott egy félig elszívott cigarettacsikk.

 - Már majdnem megvolt… évek óta legyeskedem Evelyn körül, és itt volt az alkalom! – mérgelődött. – Erre az a senki megjelenik a semmiből, és elront mindent! Miért nem estél neki azzal az átkozott késsel? – rivallt rá legjobb barátjára, aki szinte remegve ült az egyik fotelban, nem messze tőle.

 - Nem akarok az elkövetkezendő években börtönben ébredni. Nemi erőszakért és késelésért még tovább tartana – motyogta. – Mit akarsz csinálni, Greg? – kérdezte meg végül, pár perc szünet után.

A férfi megfogta a csikket, elgyűrte a tálkában és gonosz vigyorral meredt maga elé. – Megmutatom annak a féregnek, hogy nem jó pasasba kötött bele. Mi köze van neki Evelynhez? Nagyon megbánja még… csak várja ki! – bosszankodott sziszegve.

 - Én ebben nem veszek részt – lihegte a másik, és rögtön felpattant, hogy távozzon.

 - Szaladj csak el, Thomas. Te gyáva féreg. Nélküled is megteszem – mondta a férfi bosszúszomjasan és eltökélten.

 ~*~

Már félig sötétedett, mikor Evelyn a nehéz nap után hazafelé igyekezett. Eldöntötte, hogy ma – kerüljön bármibe is – kiszedi Victorból az igazat. Talán a képébe vágja, hogy hallotta a telefonbeszélgetést. Vagy más módszert talál, de akkor is úgy fog ma lefeküdni, hogy tudja a férfi titkát.

Lejátszódott a szemei előtt, ahogyan bekopog az ajtón, és toporzékolva fogja követelni az igazat, mire Victornak esélye se lenne kibújni a dolog alól, és beszélnie kellene. De ez az ötlet meghiúsulni látszott, mikor végigsétálva a kis járdán, Victort az erkélyteraszon pillantotta meg. Egy könyvet bújt éppen, de sötétkék szemei azonnal Evelynre szegeződtek, még ha nem is emelte fel a fejét.

Evelyn úgy állt meg ott, zavartan, mint egy cövek, és próbált szavakat találni, de egyelőre még a levegővételig is elég nehezen jutott el.

 - Ott fogsz állni egész éjszaka, míg meg nem fagysz? Mostanság eléggé hűvösek az éjszakák – lapozott egy oldalt és újra elnyúlt a széken, megköszörülve a torkát, mintha tényleg nem érdekelné Eve jelenléte, és ez már az utolsó csepp volt a pohárban, legalábbis a nő így érezte.

 - Hallani akarom, hogy miért tartod jogosnak azt, hogy úgy beszélsz mindenkivel, mintha a kutyád lenne! – jött ki belőle végül, át sem gondolva a szavakat. És ez meg is látszott rajta. Soha nem így érezte, mikor Victor segített neki. Mert így volt. Segített, és nem ártott. Victor… emberszámba vette őt, talán életében ő volt az első, aki képes volt úgy ránézni, hogy látott benne mást is, nemcsak egy fiatal, gyenge nőt.

 - Igen? – dobta le a szemüvegét a férfi az asztalra, és érdeklődve nézett a lány szemeibe. – Hallgatlak, mire alapozod ezt – kérte nagyot sóhajtva, és szinte látszott az arcán, hogy élvezi, mennyire el tudta tanácstalanítani Evelynt. De ismerte ezt a típust. Eve egy felszabadult lány, aki néhány napja kapott egy problémás, mindenbe beleszóló szomszédot. És ezt így fogja fel. Egyelőre. Talán összekeveri a mindenbe beleszólót a bíráskodó „mindenek felett állok”-típusú emberekkel.

 - Én… - kezdett bele végül a lány, és zavartan megköszörülte a torkát, de az arcán már ott volt egy enyhe pírfolt. – Én úgy gondoltam, hogy… szóval hogy… miért szólsz bele mindenbe, amihez semmi közöd? Az előbb… sajnálom, rosszul fejeztem ki magamat – mondta teljesen őszintén.  

 - Így máris érthetőbb – dőlt előre a férfi, letette a vaskos könyvet az asztalra, majd az ajtó felé pillantott. – Gyere be. Feltéve, ha tudsz rendesen kommunikálni, mert különben már most értelmetlennek titulálom a beszélgetést – tette még hozzá, és felállt, hogy a nappalijába sétáljon.

Evelynnek nem kellett kétszer mondani, megfogta a táskáját, és benyitott az ajtón, hogy besétálva a kis előszobába, szinte azonnal megpillantsa a nappali közepén megálló Victort.

 - Még most mondom, hogy meg se próbálj átverni. Hallottam, hogy tegnap éjjel valami kezelésről volt szó a telefonban – szögezte le máris a lány, és Victor erre keserűen elmosolyodott, úgy vágta zsebre mindkét mancsát.

 - Nem terveztem hazudni, Eve. Soha nem hazudom. Csak… nevezzük magánszférának ezt, amiről nem szeretek beszélni és inkább elterelem róla a szót – vont egyet a vállán, közben kitöltött két pohár italt, és az egyiket Eve felé nyújtotta. – Ülj le. Ehhez most az kell – suttogta a férfi, és beleivott a poharába, majd már látszott is rajta, hogy erősen gondolkodik, hogyan is foghatna hozzá. Ennél ijesztőbbet Evelyn még talán soha nem látott. Egy férfi, aki… szépen és finoman próbálja megfogalmazni az ember igazi tragédiáját. Mert… semmi jó érzés nem volt benne Victor mondandójával kapcsolatban.

 - Nézd, Eve… minden bizonnyal kellemetlen volt számodra az elmúlt néhány nap velem. Ahogy a viselkedésedből leszűrtem, soha nem találkoztál még olyannal, aki ilyen szinten elvárásokat diktált volna. Vagy éppen megmondta, hogy mi nagy ostobaság részedről vagy hogy mit éri meg megtenni. Ha ezekkel megbántottalak, akkor őszintén sajnálom – suttogta, és hangjában Eve érezte ezt az érzelmet. Az őszinteséget. És egyre inkább kezdett a gyomra egy mazsolaszemre hasonlítani, ahogy feszült az egész idegrendszere, és idegessé vált. 

 - De tudnod kell, hogy nem véletlenül tettem mindezt így. Vannak furcsa dolgaim, ezekkel már te is találkozhattál. Egyszerűen nem akarom, hogy egy hülyeség folytán tönkretedd az életedet. Mert valld be, hogy ha az a két férfi két nappal ezelőtt elkap téged, és nem akadályozza meg őket senki… örök életedben emlékeztél volna rájuk. És soha többé nem lettél volna képes olyanná válni, mint amilyen előtte voltál. Talán soha nem lettél volna képes családot alapítani, vagy egy férfiban megbízni. Ezért mondtam az anyádnak, hogy jöjjön és legyen veled ma reggel. Pofátlanság volt? Igen, elismerem. De szükséged van rá. Valakire – tette hozzá, de minden mosoly eltűnt az arcáról, még az a kis keserű is, ami eddig játszott arcizmain. Csak a komolyság maradt.

 - Mások nem élhetnek így. Nekik minden egyes percet át kell élniük, úgy, mintha a következő lenne az utolsó. Hogy a következőben talán elkapja őket valami, amiből nem lehet visszatérés – hunyta le egy pillanatra a szemeit, de Eve ekkor felpattant, és valami felháborodás úszott az arcán.

 - Szóval minden egyes percet át kell élniük, mert nincs sok belőle… de éppen azt teszem! Megragadom a lehetőségeimet! Te éppen elveszed őket tőlem… - csuklott el a hangja.

 - Úgy látom, még mindig nem érted. Nem az ellen szóltam, hogy ne járj ilyen… bulikba – ejtette ki némi gúnnyal és undorral a szót. – Arra próbáltam rávilágítani, hogy az életed nem állhat harminc éves korodig ebből. Huszonegy-két éves lehetsz, azt hiszem. Ideje lenne felelősséget vállalnod. Nem bele egyikből a másikba. Nem elvenni akarod tőled, hanem adni egy olyan irányt, ami hasznodra válik. És közben… nem közel kerülni hozzád – fordult el a férfi, és megtámaszkodott a falban, lehajtva a fejét, de Eve-nek sem kellett több, odalépett mellé, viszont még mindig ott tombolt benne valami, aminek nem tudott nevet adni.

Megfogta a férfi karját, és így késztette arra, hogy nézzen a szemeibe. – Miért csinálod ezt? Magyarázatot akarok! – szólt követelőzőn, még ha a helyzet nem is úgy kívánta. Már… tudni akarta, mi áll a háttérben. Sejtései voltak… az utolsó percekről szóló monológok, az élet megragadása, a napok átélése… de remélte, hogy nagyon rossz úton jár. – Mondd el végre, kérlek! – fordította maga felé a férfi arcát is, de a követelőzése nem szűnt meg.

 - Meg fogok halni, Evelyn! – bukott ki belőle kontroll nélkül, mire hirtelen Eve kezei elengedték, és a lány arca megtelt félelemmel. - Hónapok óta tudom, és azóta másképpen látom az életet. Előtte olyan voltam, mint mindenki más. Legalábbis nagyjából. Mert semmi sem a régi, mióta tudom, hogy anyám miért néz rám olyan töménytelen undorral… - fordult el újra, de Eve ezeket már meg sem hallotta. Csak néhány szó maradt meg a fejében. Halál… Victor meg fog halni… ezért nem akar közel kerülni hozzá… ezért barátságos az egyik pillanatban, a másikban pedig már egy jégcsap…

  - Mi… mi a bajod? – kérdezte olyan halkan a lány, hogy szinte még ő maga sem hallotta, és akármennyire is küzdött ellene, de kibuggyant néhány könnycsepp a szeméből.

 - Leukémia. Kevés az esély a gyógyulásra, mert a kezelés nem vált be. Ezt hallottad te tegnap – válaszolt már teljesen közömbösen, de a hangjában olyan gyengeség tombolt, amilyet Evelyn még sosem hallott tőle. – És most ha megkérhetlek, menj el, jó? – rendezgette a kanapéja párnáit, amiket Evelyn a hirtelen ugrálásai miatt félrelökött. – Most már tudod, miért vagyok olyan, amilyen. És ha úgy kívánod, hogy ezek után nézzem el minden hülyeségedet, és ne szóljak, hát úgy fogok tenni. Néhány hónap múlva úgyis megszabadulsz tőlem – vont egyet a vállán.

 - Te jó ég… - Csak ennyi bukott ki Evelyn száján szörnyülködve. De a következő pillanatban újra ott állt a férfi előtt, és dühösen meredt rá. – Te feladtad! Itt papolsz nekem arról, hogy mit kellene csinálnom, miközben te feladod?! – rivallt rá a férfira még mindig könnyes szemekkel, és maga sem értette, mi hozta elő belőle ezeket a könnyeket. Talán csak most… kezdte el érezni az okát annak, hogy miért is hallgatott erre a férfira. Kezdett berögzülni az az érzés, de kimondani nem tudta. – Gyáva vagy! Inkább meghalsz, minthogy küzdenél! – köpködte tovább a szavakat a lány, de egy pillanatra se vette le a szemeit Victor egyre döbbentebb arcáról. – Akkor ideje lenne neked is célt találnod! Célt, amiért ki kellene tartanod, te szerencsétlen hülye! – jöttek belőle a heves indulat szavai, aztán már mit sem gondolkodott tovább…

Egy pillanat alatt húzta magához Victort a gallérjánál. – Legyek én a célod… – Csak ennyit mondott, hogy egy pillanat alatt mély csókban ragadjanak össze a nappali közepén. Mintha az idő is megállt volna ez alatt. Az ajkaik olyan finoman simogatták egymást, ahogyan Eve azt még talán soha nem érezte előtte. Mert Victor visszacsókolt, és átkarolta a derekát. Akármi is történt az előbb, akármilyen szavakkal is dobálóztak… éppen akkor, abban a pillanatban semmi más nem zavarta meg őket…

Chapter Four

Mintha egy pillanatra a levegő is megállt volna a helyiségben, ahogy Victor szavai visszhangot vertek Eve fülébe. Az anyjának nem volt akkora szerencséje, mint neki… tehát az anyja… az anyja is erőszak áldozata lett. És Victor… te jóságos ég!

Érezte, hogy arcára egyszerre ül ki valaminemű sajnálat, megdöbbenés, és még talán szánalom is. Így már értette Victor heves szavait, és hogy miért korholta őt ennyire.

 - Ó, Victor… - szólalt meg Evelyn pár másodperccel később, mikor már úgy hitte, mindenféle borzalom eltűnt a testéből… mert azt is érezte. A borzalmat… amit a férfi érezhet születése óta. Hogyan nézhet rá az anyja? Bele sem tudott képzelni, milyen ez az élet így. – Én… ha ezt tudtam volna, nem mondok ilyesmit – motyogta Eve együtt érzően, és megfogta Victor kezét, de az úgy húzódott el, mintha egy ruhára ragadt folt lenne.

 - Nem tudhattad. És ne nézz rám így. Nem akarom, hogy együttérzést mutass, mikor fogalmad nincs az egészről – vált ismét hevessé a hangja, de Evelyn hallotta benne azt, ami miatt nem tudott megharagudni… méghozzá a keserűséget, a fájdalmat, és hiába maradt a férfi arca rezzenéstelen, és komoly… minden érzelmet átadott a levegő, amit beszippantottak.

 - Igazad van. Nem tudom, hogy milyen érzés lehet ÍGY felnőni… de te elnyomod ezt, és elzárod azokat, akik talán tudnának segíteni neked – törte meg a pár pillanatos csendet a lány vékony, mégis kissé mély hangja.

 - Segítség? Bárki meg nem történtté tudja tenni? Az anyám a születésem napja óta szeret engem… szeret, de ahogy rám néz, látom a tekintetében, hogy… eszébe jut az a férfi, akit azóta sem kaptak el – ragadta meg a zakóját, és a hátára dobta, hogy az ajtót kezdje bámulni. – Ideje lesz mennem. Pihend ki a ma éjszakát. És ha lehet, zárd be az ajtót. Abból a kreténből bármit kinézek – forgatta meg a szemeit, és Eve ebből a nézésből ki tudta találni, hogy Gregre gondol.

 - Azt hittem, hogy… te maradsz itt velem… - jött válaszként Evelyn ledöbbent válasza, de nem volt még képes felállni a kanapéról. Jobbnak látta, ha a Victor anyjával történtekre most már nem tér ki. Majd ha mindketten újra teljesen nyugodtak lesznek… talán addigra Victor is megnyílik felé. Mert valami nem stimmel vele. Nem hitte el, hogy ez a férfi legnagyobb terhe. 

Victor hátrafordult ugyan… végigmérte a lányt tekintetével, de nem szólalt meg. A tekintete eleget elárult.

 - Jó éjt, Evelyn – hagyta el a lakást mindenféle egyéb reakció nélkül.

Eve csak meredt utána, mintha éppen most veszítette volna el a józan eszét. Victor elment. Itt hagyta, mintha nem is érdekelné a sorsa. De… mégsem így volt. A tekintete mást mondott, mint a szája. Ő megvédte ma este. Ha nem érezne valami mást, valami féltést, akkor nem jön utána. Egyáltalán nem értette a férfit. Egyik pillanatban szerény, céltudatos és lágy. A következőben viszont már hideg, rideg és haragos, vagy éppen közömbös.

Fogalma sem volt arról, hogy mikor keltek életre a lábai. Felállt, szinte kitépte az ajtót, hogy a szemben lévő ajtóhoz siessen.

Kopogásra emelte a kezét, de a kis erkély felől hallott hangokat. Victor hangját, ami meg sem rezzent arra a tényre, hogy Evelyn eléggé hangosan csörtetett ki a folyosóra.

Halk léptekre váltott a kíváncsi lány, hogy odasettenkedjen a fal mellé, és onnan hallgatta a beszélgetést. Valakivel telefonált. Méghozzá a hangja… színtelenné vált, mióta eljött tőle. Nem látta az arcát, de a hangszíne megváltozott. Mintha két pillanat alatt képes lett volna éveket öregedni, és rekedté vált, ahogy néha megrázta a köhögés.

 - Szóval… eredménytelen volt a kezelés – telt meg Victor hangja valami fájdalommal, és keserűséggel. Ilyet még sosem hallott… ennyi gyötrelmet egyetlen egy mondatban. – Holnap felkeresem. Köszönöm, Dr Whitmore – tette le a telefont, bár Eve a fülére hallgatva inkább azt érzékelte, hogy a kanapéra csapódott a készülék.

Kívülállóként is érezte a feszültséget átterjedni Victor nappaliján, és szinte észrevétlenül fordult úgy, hogy fél szeme belásson az ablakon keresztül. Elkeseredettség, ez úszott Victor arcán. A szemei élettelen színűvé váltak. Reménytelenné. És Eve-nek fogalma sem volt arról, hogy milyen kezelésről lehet szó, vagy hogy egyáltalán Victor kezelése forog-e szóban. De csak rá kellett néznie a férfira, hogy erre választ kapjon.

Eltelt pár perc. Evelyn meg sem mozdult, csak a levegőt vette, mikor Victor újra megmozdult, és elkezdte lehámozni magáról a ruháit.

Eve-nek nyelnie kellett egyet, ahogy a kidolgozott mellkast meglátta. A kockákat a hasán, az ereket Victor karján… a sötét szőrzetet a férfi mellein és hasán… csak a nadrág övének csattanása térítette magához egy kicsit, de még az sem tudta elterelni figyelmét.

 - Tudod, Evelyn… a kukkolást jó pár államban büntetik – szólalt meg Victor nyugodt hangon, mintha csak újságlapozgatás közben figyelnék, Eve viszont egy pillanat alatt összerezzent, és a gyomra megrándult. Eleinte azt hitte, képzelődik, hogy a nevét hallja, de látta Victort egy pillanatra az ablak felé pislogni, így semmi kétséget nem hagyott az, hogy tényleg tudja, mit csinál Evelyn.

 - Én… sajnálom – szólalt meg rekedten a lány, enyhe pírfolttal az arcán. – Csak… csak…

 - Csak becsaptad az ajtódat, így a hülye is hallotta, hogy kijöttél a lakásodból – fejezte be Victor a lány mondatát, de az arcán széles vigyor játszott. – Jól van, vegyük úgy, hogy visszakaptam, amiért én betörtem hozzád – susogta úgy, ahogyan Eve talán még soha nem hallotta beszélni. Felszabadultan. Éppen nem úgy, ahogyan azt Eve elvárta volna az előbbi telefonbeszélgetés után. De… talán Victor nem is tudja, hogy azt is hallotta. Igen, az arcán… az arcán látszik.

 - Öhm… én most megyek – mondta még mindig teljes zavarban a lány, hogy elinduljon befelé, de szinte a hátán érezte Victor pillantását, és vigyorát.

*~*

Victor az órájára nézett, miközben a liftben haladt felfelé. Kilenc óra. Tökéletes. Nincs késésben, éppen időben. Dr Whitmore már biztosan várja. De hogy ő mennyire nem várta ezt a pillanatot… hozzászokott már az újabb és újabb vizsgálatokhoz, mióta diagnosztizálták a betegségét, nagyjából három hónapja. És az első lehetséges kezelésen már túlestek. Ahogy kiderült… ez sikertelen volt.

 - Jó reggelt. Dr Whitmore-hoz jöttem – állt meg a férfi az orvosa asszisztense mellett, mire az csak ránézett és bólintott.

 - A doktornő már várja. Fáradjon be. Ismeri a járást – bökött a tollával az ajtó irányába, majd visszafordult a papírjai felé, hogy újra szöszmötölésbe kezdjen.

Victor sóhajtott egyet. Ilyen együtt érző nővel még sosem találkozott, mint ez a recepciós. De ezt már többször is leszűrte. Igaz, nem is vágyott sajnálkozó, lekezelő pillantásokra. Jut neki bőven a családjától.

 - Jó reggelt, Mr Averay – nézett fel szemüvege keretén felett a nő, miután Victor belépett, és mintha tényleg otthon lett volna, már helyet is foglalt a fotelban, az orvossal szemben. – Ahogy már a telefonban is közöltem, a kezelés az ön esetében sajnálatos módon sikertelen volt – szólalt meg, jóval több együtt érzéssel a hangjában, mint a kinti asszisztense. De ez volt a dolga. Biztosan több tucat ilyen esetet kezelt már. – A leukémia ezen kezelési módszerénél fennáll az az eshetőség, hogy a leukémiás sejtek újra elszaporodnak a vérben és a csontvelőben.

 - Ezzel magam is tisztában vagyok – morogta az orra alatt a férfi, miközben a halántékát dörzsölte jobb kezével, de le sem vette a szemét Dr Whitmore-ról.

 - Tudom, hogy ez ingerültté teszi. De ezen kívül még van más lehetőség – próbálkozott, valami reményféleséggel a hangjában, hogy megnyugtassa Victort.

 - Kemoterápiáról szó sem lehet, ezt már a kezelés elején kikötöttem – mondta ellentmondást nem tűrve a férfi, szinte gyilkos szemekkel nézve az orvosra, de a nő tudta nagyon jól, hogy… az elkeseredettség ezt szüli.

 - A kemoterápia alatt gyógyszeres kezelést értünk, Mr Averay. Ha nem egyezik bele, aláírja a saját halálos ítéletét. Hacsak nem egyezik bele csontvelő-átültetésbe – dőlt hátra a nő egy kisebb sóhajjal, és látta Victort elgondolkodni.

 - Tudja nagyon jól, hogy az anyám nem megfelelő donor, mert nem elég nagy az egyezés közöttünk. A testvéreim között szintén. És kivárni egy hozzám hasonló csontvelőt azon a bizonyos listán… - vált gúnyossá a hangja. – Meg is halhatok addig.

 - Az ön döntése, Victor. Ez a két lehetősége van – állt fel a nő, hogy így nézzen a férfi szemeibe határozottan.

Chapter Three

„Csak újabb pofonok hangja. A férfi, akit Eve úgy látott, mint egy gyenge beteget, erejének teljében húzott be újabbat és újabbat a már vérző arcú Gregnek, aki végül a földön kötött ki, és szemmel láthatóan eszméletét vesztette.

 Victor kapkodta a levegőt tomboló fejjel, miközben Evelynre nézett és odasétált mellé. – Jól vagy? – nyúlt a karja után lihegve, és fáradtan nézett rá. – Érted már végre, hogy miért nem…

 - Victor! – kiáltott fel a lány rémült tekintettel, mikor megpillantotta Greg barátját, ahogy feléjük közeledik… egy szekrényről felkapott késsel. A tekintetében úszott az, hogy… vért akar látni…”

Feszültséggel telt meg a levegő, ahogy a férfi egyre közelebb ért a remegő Eve-hez, és az előtte álló Victorhoz. Pattanásig feszültek az idegek Eve fejében, de meglepődött, mert Victorban nem érezte ugyanezt. Az ő teste még csak meg sem rezdült. És ezt nem tudta hová tenni. Lehetetlennek tartotta, hogy valaki nem fél, ha valaki késsel készül nekirontani.

Megszólalni egyikük sem tudott… Eve biztosan nem, hiszen még mindig remegett az előbb történtektől, és félt, hogy mi jön még most…

 - Haver, jobb lenne, ha végiggondolnád ezt az egészet, nem? – szólalt meg végül Victor, a maga nyugtató hangján, amit Eve még nem hallott tőle. Bár nem tudta, mennyire válik be az efféle módszer egy olyan idiótánál, mint Greg vagy egy barátja. Hiszen mind egyformák voltak. Nem normálisak. – A barátod túlzásokba esett. Majdnem ostobaságot csinált. Ha most hasonlóképpen te is hülyeséget csinálsz, törött kézzel juttatlak sittre. Szóval jobb, ha most eldobod azt a kést, ha nem akarsz a börtönben rohadni egy bizonyos ideig – beszélt tovább, még mindig békével, és a fenyegető szavai ellenére sem telt meg a hangja éllel, vagy haraggal. Olyan volt, mintha maga egy angyal szállta volna meg, aki csak azért jött, hogy két ostobát a jó útra próbáljon terelni.

Az arc valahogy tisztulni kezdett… Greg még mindig a földön hevert, igaz, már mocorogva, és a barátja lassan lenézett a kezében tartott késre, majd vissza Victor szemeibe, és valami rettegés ütötte fel a fejét az arcán, és szemeiben.

Victor lassan lépett oda elé, és mint egy síró kisgyerektől az anyja, úgy vette ki a kést a férfi kezeiből. A férfi nem mozdult, csak halálra vált arccal meredt a padlóra, elsápadva. Arcán ezek után kezdett játszani az, hogy elismerte, mit tett, és ez megrémisztette. Kapkodni kezdte a levegőt, majd lassan felemelte a fejét, és úgy hátrált ki, hogy az utolsó egy méterben fordítson hátat csak… Eve már nem is látta a következő pillanatban.

 - Jól vagy? – tette le a kést Victor a szekrényre, fél szemmel még Gregre sandítva, de utána már minden figyelmét Eve-nek szentelte, aki a halántékára szorította mindkét kezét.

 - Nem… nem vagyok jól… - rázta meg a fejét ragadó szemekkel, a könnyek pedig már megszáradtak az arcán, de szemeinek vörössége egyáltalán nem változott. – Haza akarok menni… - lihegte úgy, mintha most futott volna végig egy maratont, és belekapaszkodott Victor karjába, akinek a tekintetében ezúttal teljesen mást látott, mint az imént. Aggodalmat, ugyanakkor haragot… ez még egy érdekes menet lesz…

*~*

Victor csukta be a lakásajtót, miközben Eve már remegő lábakkal a nappaliban járt, és lassan leült a kanapéra, hogy ledobja a cipőit, de az egész teste reszketett, és érezte, hogyan marja a torkát valami keserű íz, ami mintha bármelyik pillanatban kitörhetne belőle… az alkohol, és ez az élmény nem tett jót a gyomrának.

 - Hogyan… hogyan találtál meg? – kérdezte borzongó hangon a lány, miközben megkereste a férfi szemeit, és elkezdte törölgetni könnyáztatta arcát. A fekete szemfestéke odatapadt ujjaira, de nem zavarta. Kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy elkenődött a sminkje.

Victor a zsebében kezdett kutakodni, és kivett egy papírt, hogy Eve kezébe nyomja, de testtartása távolságtartó maradt.

Eve szemügyre vette a lapot. A meghívót, amit erre a bulira kapott, és a tekintete meglepődöttséget tükrözött. – Te… te bejöttél a lakásomba? – kérdezte hitetlenkedve, miközben újra visszataláltak szemei a férfiéba.

 - Jelents fel, ha gondolod – reagált csak ennyivel a lány szavaira, mialatt eltávolodott a lánytól jó pár méterre, és a kanapé támláját megtámasztva meredt Eve arcába. – Bejöttem. Betörtem. Ahogy tetszik. És ahogy észrevettem, nagyon jól tettem – mondta némi megvetéssel a hangjában.

Evelyn arca elvörösödött, zavarban érezte magát, szinte már szégyenkezve. – Azt hiszem, hogy… ha te nem jössz… akkor… - csuklott el a hangja, miközben libabőröző vállát ölelte át, mintha csak takarni akarná magát.

 - Akkor valami olyasmi történik, amiből talán megtanulnád, hogy MI az, hogy felelősség! – emelte meg a hangját. A hangja megtelt egzecíroztató súllyal, mintha már évek óta ismerné a nőt, annak ellenére, hogy két napja léptek be egymás életébe. – Mégis mit gondoltál? Fiatal vagy, méghozzá egy gyönyörű, életteli nő! Szerinted ha kiteszed, amid van… - nézett végig a lány testén. -, egy elmebeteg részeg nem támad le egyszer? Csesszék meg, az élet nem rózsaszín, ahogy te azt gondolod! – gyülemlett fel benne minden, és a hangja már ingerültté vált. Oktatóvá.

 - Az utcák tele vannak ilyen férgekkel! Tudod te, hogy a rendőrség hány ilyen esetről kap nap, mint nap tájékoztatást? – túrt a barna hajába feszülten. – És szerinted hallotta volna bárki is a te segélykérésedet abban az ordító forgatagban? Belegondoltál abba, hogy… talán csak másnap reggel találnak meg abban a konyhában? Lefogadom, hogy nem. Fogalmad nincs arról, hogy mi a felelősség… és mi a következménye annak, ha valaki nem lép közbe! – halkult le a végére a hangja.

Evelyn átgondolta a szavakat. És ahhoz képest, hogy Victor nem ismerte őt… nagyon jó következményeket vont le. Viszont az utolsó mondatra a lány is felemelte a fejét.

 - Mintha te tudnád, hogy mi lenne a következménye… - motyogott csak ennyit szürke hangon, és látta, hogy Victor arca megfeszül, a szája apró ívbe feszül, a szemei pedig pattogni kezdtek az elfojtott méregtől.

 - Többet tudok, mint te – vette ki Eve táskájából a telefonját. – Kit hívjak fel, hogy veled legyen ma éjjel? – kérdezte a számokat nézegetve, mintha csak a saját holmijai között turkálna.

 - Senkit. Megleszek egyedül is… - motyogta Eve olyan halkan, mintha hangja sem lenne, mire Victor keserű nevetése törte meg a csendet.

 - Nem. Nem leszel meg egyedül. Ilyenkor bárkivel jó, csak nem egyedül. Bár talán neked pont ez kellene. Hogy átgondold és átértékeld az életet. Annak az értékét – lépett oda Eve elé, hogy odahajoljon a szemeihez, és arcukat talán két centi választotta el egymástól. – Valakinek nem adatik meg az, hogy egészségben éljen le hatvan évet. Nem adatik meg az, hogy féljen. Mert mernie kell. Mernie, és átélnie az élete minden nyamvadt pillanatát, mintha az lenne az utolsó – mondta rekedt és komoly hangon. – Neked van lehetőséged rá. Másnak nincs. Ettől függetlenül kellene neked is értékelned. Mert egy életed van. És azt… alaposan tönkrevágja az, ha megerőszakolnak. Egy életen át kísértene… - lépett el újra a lány elől, hogy leüljön a lánnyal szemben, és a kezeibe temette egy másodpercre az arcát, hogy megdörgölje. Mintha csak fáradt lenne, és azt próbálná kiűzni a szeméből.

 - Victor… én nem értelek… - rázta a fejét Evelyn maga elé meredve.

 - Pontosan erről beszélek. Meg kell értened. Meg kell értened, hogy az élet nem bulikba járásból áll. Nem piálásból, nem abból, hogy a vécé mellett térj magadhoz másnaposan, fájó fejjel. Nem vagy már tizennyolc. Tanulj felelősséget – beszélt ezúttal már sokkalta lágyabban, mint az előbb, és sajnálva nézte Eve arcát. Kezdett rájönni, hogy talán messzire ment az előbbi ordibálásával, főleg nem Eve-n kellett volna levezetnie ezt. Hiszen hogyan várhatja el tőle, vagy bármely más egészséges embertől, hogy éljenek úgy, mint azok a betegek, akik nem lesznek sokáig az élők között?    

 - Sajnálom. Nem akartam kiabálni veled – nyelt egy hatalmasat, elfátyolosodott szemekkel, és ezt már Eve sem tudta figyelmen kívül hagyni.

 - Téged… az előbb nagyon megérintett, mikor azt mondtam, hogy nem vagy nő, hogy érezni tudd, milyen, ha ez megtörtént volna… nem tudnád, hogy milyen érzés ilyesmivel élni… mit éreztél akkor? Mi jutott eszedbe? – kérdezte megrekedt hangon, kíváncsi pislogással, mindenre felkészülve, miközben felállva odasétált Victor mellé és leült mellé. – Mondd el, kérlek. Tudom, hogy nem ismersz… de megmentettél ma este. És… szeretném, ha te is úgy megbíznál bennem, mint ahogy én ezek után benned… - motyogta, őszintén kérlelve.

Victor láthatóan elgondolkodott. A nővérén kívül még soha nem nyílt meg senkinek. Mert minek barátkozott volna, ha hamarosan úgyis véget ér minden?

 - Csupán nem tetszett, amit mondtál. Semmit nem tudsz rólam, Evelyn. A családomról sem. Igazad van, nem vagyok nő, hogy tudjam, milyen ezt magammal cipelni. De van más terhem. Nem is egy. De még túl korai, hogy megtudd – állt fel, de Eve kezei hirtelen életre keltek, és megszorította a férfiét, így nézve rá, még mindig kérlelően.

 - Kérlek… mondd el, hogy ezzel kapcsolatban mi jutott eszedbe… - kérte gyengéden, és mindenféle kíváncsiság eltűnt az arcáról. Már csak az együttérzés úszott tekintetében.

 - Az anyámnak huszonhárom évvel ezelőtt nem volt akkora szerencséje, mint neked… - szaladt ki Victor száján őszintén, miközben kimeredt az ablakon, bele a sötét éjszakába, a csillagokba. – És én lettem a következménye… én emlékeztetem őt minden szenvedésére… - nyelt egyet susogó hangon.  

Chapter Two

Evelyn a táskáját szorongatta. Egyedül sétált a sötét utcákon, a lámpafény csak itt-ott világított meg egy apró kis területet, de nem félt. Gyakran járt haza egyedül ilyenkor. Soha semmi baja nem esett még, és biztos volt benne, hogy nem is most fog elkezdeni bajba keveredni. Ebben a városban soha nem történik ilyesmi. Mindenki ismeri a másikat, minden jótét lélek. Kivéve aki nem… hát, nem is tudta, hogyan nevezze a baráti körét, akik meglehetősen érdekes szokásokkal rendelkeztek, ha bulira került sor.

A cipőjének kopogása volt az egyedüli zajforrás, és így el tudott gondolkodni. Érdekelte Victor. A férfi hangulatváltozásai. A szemei, hogy miért olyan fakóak… minden érdekelte, ami csak kapcsolatban állt azzal a fickóval. A kíváncsi természete egyszer a sírba fogja vinni.

 - Eve! Végre itt vagy… - jelent meg hirtelen egy szőke hajzuhatag az orra előtt, és rögvest meg is ölelte az éppencsak befutó lányt. – Késtél.

 - Tudom. Sajnálom, April. Feltartottak – sóhajtott a lány, ámde cseppnyi keserűség sem volt a hangjában, éppen ellenkezőleg: valami izgalom rejtőzött benne, ami kíváncsivá tette az ünnepeltet is.

 - Lesz miről mesélned, látom az arcodon – kuncogott fel élettel telin, majd berángatta az ajtókon a barátnőjét.

Evelyn fülét azonnal megcsapta a hangos zene, amit normális körülmények között bizonyosan jelentettek volna a helyi rendőrségen csendháborítás vétségével. De April… az April. Soha nem zavarták az ilyesféle ügyek, és ez a ház meglehetősen messze feküdt a belvárostól. Ő pedig előreláthatóan gondoskodott az engedélyekről, és arról, hogy este tizenegy előtt elcsendesedik minden.

 - Mit hozhatok a szép hölgyeknek? – jelent meg egy harmadik jelenlévő is, aki rögtön a két lány nyakába csimpaszkodott egy félig üres sörös üveggel a kezében. A leheletén érezni lehetett, hogy nem ez volt az első üveg, és Eve egy apró sóhajjal lerázta magáról a nehézkes karokat.

 - Még fél kilenc sincs, és már bűzlesz a piától, Greg – nézett rosszallóan a homályos tekintetű férfira, aki csak hadonászott valamit a kezével, de Eve nem várta meg válaszát, rögtön továbbállt.

Greg összenézett Aprillal. – Máskor nem akad ki ezen ennyire – nyelt egyet, és beleivott az üvegbe.

 - Nem. De ha meg akarod nyerni magadnak, kis barátom… rossz úton jársz – forgatta meg a szemeit April is, és követte a barátnőjét, hogy csatlakozhasson az éppen vodkát ivó Evelynhez. – Greg máris felöntött a garatra – mondta ki a nyilvánvalót, mire Eve keserűen elnevette magát.

 - Vettem észre – fintorgott. – És nincs is ezzel gond, de ne a nyakamba lihegjen büdös szájjal.

 - Jaj, hát tudod jól, hogy beléd van zúgva… - bökte oldalba April, és elvett egy koktélos poharat. – Oldódj fel, Eve, oké? Iszogassunk… azzal sosem volt problémánk… - vigyorodott el kissé szemtelenül, és ezzel már kiváltott egy széles vigyort Eve-ből is.

A kezébe adott egy másik alkohollal telenyomott koktélt. – Szülinapod van. Méltón kell ünnepelni. – kacsintott a lány Aprilre.

*~*

Eltelt másfél óra… a hangulat a helyiségben egyre elmélyült, ahogyan mindenki torkán egyre több és több alkohol folyt le. A társaság egyik fele középen rázta magát, míg a másik a bárpultnál iszogatott, melyet April szülei mindenféle régi, nemesi borokkal és egyéb szeszes italokkal töltöttek meg, de a fiatal lányt ez is hidegen hagyta. Főleg mivel már ő sem tudott tisztán gondolkodni a rengeteg vodka és koktél után.

Erről szólt nekik az egész… egy este, hogy ok nélkül elfeledjék a nemlétező gondokat. Mi elől menekülhettek volna? Mindenük megvolt. Gazdag családba születettek. A legnagyobb problémájuk abban rejlett, hogy… így sem tudtak boldogak lenni. A pénzük nem boldogította őket, csak az, ha már nem is tudnak magukról. Könnyebb volt nekik ez, mintsem megküzdeni magukért. És a jövőért.

 - Ne haragudj, de… ki kell mennem a mosdóba… - szólalt meg megváltozott hangon Eve, hiszen ő sem éppen a józanságáról volt már híres ebben a pillanatban. 

 - Oké, de siess vissza. Még hátravan a torta – kacsintott April, de Eve már inkább nem tette hozzá, hogy amire ő most vágyik, egy jó hideg fejmosás. Nem torta…

Becsukta a fürdő ajtaját, és öblögetni kezdte a száját, majd az arcát jéghideg vízzel. Régen lőtt már ennyire túl a célon. – Hogy… veszthettem el ennyire… a kontrollt? – kérdezte a saját tükörképétől. Sápadt volt, és mégis ki volt pirulva az arca. A szemei jószerével keresztbe álltak, még ha tudta, hogy ez nem is lehetséges. A gyomra pedig élethalál harcot vívott a bennmaradásért.

Nagy nehezen erőt vett magán, hogy rendbe szedje magát. Felegyenesedett és kisétált az ajtón, majd amint igyekezni kezdett visszafelé, betévedt a konyhába, hogy valami sóssal is megnyugtassa a gyomrát, már amennyire az lehetséges.

 - Te jó ég… még egyszer nem iszom ennyit… - nyögött fel elkínzottan, miközben beleharapott egy sós kiflibe, amit a szekrényben talált. Hallotta az ordító zenét odabentről, a lelkendező fiatalok hangját, akik tomboltak… ordítottak és kiabáltak, mintha megbolondultak volna… amire felfigyelt, a bebotorkáló Greg volt. Szemmel láthatóan már sokkalta tisztább tekintettel, mint amilyet néhány órával ezelőtt mutatott. A tekintete viszont még így is bajsejtelmes volt.

 - Mit csinálsz itt, bébi? Mindenki odabenn tombol – bökött arra a kezével, miközben megállt Evelyn előtt, és kivette a kezéből a kiflit.

 - Éppen ez a problémám. Olyan rosszul vagyok… nem akarok visszamenni… hikk… - kezdett el csuklani, és a következő pillanatban már fintorgott is saját magán. – Régen nem ütöttem ki magamat ennyire.

 - A legjobb barátnőd születésnapja van. Ez így van rendjén – vont egyet a vállán.

 - Mi van? Így van rendjén? A legjobb barátnőmnek nem így kellene ünnepelnie! Holnapra hasadó fejjel arra sem fog emlékezni, hogy ki volt itt… ez a normális? – kérdezte újra, bár maga sem tudta, honnan jöttek ezek a gondolatok. Mintha ma este nem is saját maga lett volna…

 - Mi bajod van, bébi? Eddig mindig te voltál a legnagyobb arc itt… - szorította magához a lány testét. – Ezért is bírlak annyira – húzta végig jeges kezét a lány nyakán és melleinek vonalán.

 - Hé, Greg… túl sokat ittál… mi lenne, ha most inkább… visszavánszorognál te is a többiek közé? – kérdezte Eve, megpróbálva leszedni magáról Greg kezét, de kevés sikerrel. – Hé! Greg! – vált élessé a hangja, mikor egy másik kéz ragadta meg a kezeit.

 - Sosem voltam még józanabb, Eve – borult el a férfi arca teljesen, és fekete hajába túrt, miközben a mellette megjelenő barátjának képébe vigyorgott. – Nem megmondtam, hogy csinos? Igazi ínyenc falat erre az estére – ízlelgette meg a szót, és élvezte, ahogyan a lány tekintete egyre jobban megtelik félelemmel.

Az a bizonyos barát csak vicsorgott és vigyorgott egyszerre, mintha a kedvenc péksüteményét látná a szekrényen, és nyilván ha ő nem fogja le Evelyn kezeit, a lány már régen el tudott volna futni. De azok a karok… túl erősen fogták őt.

 - Hé, srácok… ne legyetek hülyék… ne csesszétek el az életeteket… részegek vagytok… nem tudjátok, hogy mit csináltok… - vált a lány hangja szinte rimánkodóvá és remegővé, ahogy a félelem egyre inkább uralni kezdte a testét, és remegni kezdett. El sem merte hinni, hogy ez vele megtörténhet… azt hitte, csak álmodik. És hamarosan felébred. De a jeges szorítás a csuklói körül egyre erősebb lett… érezte, hogy a háta mögött megáll az a test, amely lefogja. És Greg elégedett vigyorgással áll előtte, izzadt arccal, újra elhomályosodott tekintettel.

És nyúlt… megérintette őt… a melleinél tapogatta végig, hogy odalépve a lány szájára tapassza tenyerét, így fojtva bele Evelynbe mindenféle segélykérő hangot. Nyakára tapadtak ajkai, hevesen és nyáladzva csókolva a finom bőrt. – Ne félj, bébi… jó lesz neked is… - nézett fel egy pillanatra, de aztán rögvest visszahajolt, hogy durván fél kézzel tépjen bele Eve könnyű kis ruhájába.

Eve agyába befurakodott Victor… aki azt mondta, hogy vegyen fel valamit. Miért nem hallgatott rá?! Ez a kis ruha… mi ez? Mi ez nekik?! Csak egy kis szoknya az egész, ami éppen takarja a fenekét…

 - Mondtam már, hogy imádom az öltözködési szokásaidat? – markolt aztán a lány fenekébe durván, kíméletességet sem ismerve, és benyúlt a szoknya alá is, hogy kitapintsa a semmiség fehérneműt, ami szintúgy annyit ért, mint egy darab papír…

Evelyn bensője kis híján felrobbant. Félt… úgy félt, amennyire még soha életében. Érezte a szédülést… amit az alkohol okozott a fejében. Elvakította a homály az elméjét, ami nem tette lehetővé, hogy küzdjön… a két erős kar legyőzte… a másik kettő pedig éppen azt tapogatja, hogy hol teheti tönkre az életét mindegyiküknek…

A könnyek már kibuggyantak a szemeiből, és hiába erőlködött hangok kiadásával, semmit nem ért el velük… legyőzték… lehunyta a szemeit… de mintha hirtelen valóra vált volna minden ima, ami az elmúlt két percben elhangzott a fejében.

A kezek elengedték, valami fájdalmas nyögés jutott el a füléig, és érezte, hogy szabaddá válnak a kezei. Elugrott mögüle a fogva tartó test, és mikor kinyitotta a szemeit, csak azt látta, hogy… hogy Victor áll a két férfival szemben. Greg orra már betört az előbbi ütéstől, amit az érkező Victor egy ütéssel intézett el.

 - Gyere, te rohadék. Mutasd meg nekem is, hogy olyan nagyfiú vagy egy felnőtt férfival is, mint egy ártatlan, nem mellesleg részeg lánnyal! – köpködte felé a szavakat Victor, és Gregnek sem kellett több hergelés, úgy ugrott neki az érkezőnek, mintha az élete rajta múlna.

 - Ne, ne csináljátok ezt! – szakadt ki ennyi Evelyn száján, de érezte, hogy ha nem lenne ott senki, nyilván összecsuklana a padlón…

Csak újabb pofonok hangja. A férfi, akit Eve úgy látott, mint egy gyenge beteget, erejének teljében húzott be újabbat és újabbat a már vérző arcú Gregnek, aki végül a földön kötött ki, és szemmel láthatóan eszméletét vesztette.

Victor kapkodta a levegőt tomboló fejjel, miközben Evelynre nézett és odasétált mellé. – Jól vagy? – nyúlt a karja után lihegve, és fáradtan nézett rá. – Érted már végre, hogy miért nem…

 - Victor! – kiáltott fel a lány rémült tekintettel, mikor megpillantotta Greg barátját, ahogy feléjük közeledik… egy szekrényről felkapott késsel. A tekintetében úszott az, hogy… vért akar látni…

Chapter One

Evelyn a reggeli újság fölé hajolt, kezében a már félig kihűlt kávéjával. Csak átsiklott a sorokon, nem is a friss hírekre figyelt. Valami más kattogott az agyában, egészen mélyen, és egy apró sóhajjal jelezte azt, hogy maga sem tudja, vajon mi az, ami ennyire képes ellepni az agyát. Egy név villogott mindenhol. Victor. Az új szomszéd. Az arca, a sápadtsága… az egész lénye, mely jóval elhagyatottabban festett, mint bárki másé, akit valaha megpillantott akár az utcán, akár diák éveiben. Egyszerűen más volt, mint a többi. És rossz érzés fogta el, ha eszébe jutott, hogy ez minden bizonnyal okkal történik. Victor okkal furcsa… és rendkívüli. Mindazonáltal… a kisugárzása máris megnyerte. Pedig csak kósza két perc volt az, amit egy térben töltöttek tegnap délután. A férfi… mintha olvasott volna benne. Mi játszódott le a szemeiben? Nagyjából az, hogy „Egy újabb nagyvárosi lányka, aki nem tudja, mi fán terem az élet.”

 - Mennyire igaza lenne… - Evelyn nyelt egyet, és odébb dobta az újságot, miután megunta az üres sorok bámulását, és felhörpintette a kávéját. Fintorgott egyet, mikor a hideg folyadék lecsúszott a torkán, de amint felállt, meg is torpant, mert a hátsó terasz ajtón keresztül megpillantotta a vadonatúj szomszédot, aki állt, jó pár méterrel arrébb ugyan, de tekintetük találkozott.

A lány fejében rögtön megszólalt a vészjelző, miszerint valaki kukkolja, és ezzel eljött a világvége, azonnal ordítania és sikítania kell, ahogyan az gyerekkorában is csinálta, ha valami nem úgy történt, ahogyan ő azt elképzelte.

De csak egy mélyet lélegzett a levegőből, és megindult torkát megköszörülve az erkélyajtó felé. Megfogta a kilincset, elfordította és egy halvány mosolyt erőltetett magára.

 - Üdv – biccentett kissé zavarban a férfi előtt, és a szeme fölé emelte kezét, ahogyan a tűző nap égetni kezdte. – Mi járatban itt… hátul? – nézett körül, a hangján át üzenve szinte azt, hogy „Most lebukott, tudom, hogy pedofil, és azért leselkedik itt.”

Meglepte viszont, hogy a férfi arcán is átsuhant a mosoly, és egy olyan pillantás, mintha tudta volna, mi van Evelyn fejében ezzel az egész helyzettel kapcsolatban.

 - Éppen pakolok az egyik tárolóba… - bökött a kis épület felé, ami amolyan „padlásnak” felelt meg ennél a háznál.

 - Óh… - bukott ki rögtön Evelynből. Hogy ő erre miért is nem gondolt…! Pedig annyira kézenfekvő megoldás. Már megint túlkombinál mindent. – Értem. Sajnálom, nem akartam megzavarni. Csak láttam, hogy… benézett, és azt hittem, hogy… - jött még inkább zavarba, és tartott attól, hogy ez már az arcán is látszik, néhány pírfolt formájában.

Victor hang nélkül nevetett fel, elnéző fejcsóválással. – Tudom, mire gondolt. De a válaszom: nem. Nem vagyok kukkoló. És ilyesfajta kezelésre sem szorulok – kacsintott, és Evelyn ebben a pillanatban valami megmagyarázhatatlant vélt felfedezni a férfi arcán. Tegnap egy komoly, fásult férfit látott… viszont ez a mostani Victor valamiben teljesen más volt. Egyszerűen jó volt ránézni. A mosolyára, ami az egész arcát beragyogta, és ez mosolygásra késztette Evelynt is.

 - Sajnálom, nem is tudom, mi jutott eszembe – rázta a fejét.

 - Ugyan! – legyintett a férfi. – Normális emberi reakció. Avagy normális reakció egy fiatal lánytól. De… ahogy láttam, csak úgy félredobta az újságot. Csak nem megzavartam az olvasásban? – vonta fel a szemöldökét.

Csak fejcsóválás volt a válasz. – Nem. Csak bámultam az üres sorokat – köszörülte meg a torkát.

Ezúttal egy keserű mosoly vonalai jelentek meg Victor arcán. – Akkor… javaslom, hogy üljön vissza az asztalhoz, és vegye kézbe újra. Ideje lesz megtalálnia az üres sorokban a tartalmat – mondta némileg közömbösen, és elsétált, mindenféle köszönés nélkül.

 - Ebbe meg mi ütött? – kérdezte hangosan Evelyn, bámulva bambán a férfi után. Ennyire érzékenyen csak nem érinti, hogy nem olvas újságot!

„Ideje lesz megtalálnia az üres sorokban a tartalmat” – visszhangoztak a férfi szavai Evelyn fejében. Ezzel vajon mire akart utalni?

 - Hé, várj! – szólt utána, és rögtön ment is a lány, hogy megfogja a férfi vállát. Észre sem vette, hogy letegezte, mert a férfi ezt még nem kérte tőle. De… nem is ez a lényeg.

 - Mire akart kilyukadni az előbb az utolsó mondatával? Ennyire szörnyű, hogy nem mindenkit érdekelnek a mai világ hírei? – kérdezte nem kis éllel a hangjában, de Victor meg sem rezzent erre a pimaszságra.

 - Ha nem érti, mire is gondoltam, még fel kell nőnie. Gyerek még – vetett egy szánakozó pillantást felé, majd benézett újra az ablakon. – Ha nem bánja, este átvinnék magához valamit. Az új szomszédok között van pár népszerűbb hagyomány – változott meg hirtelen a hangja. Az előbbi szánalom eltűnt, átvette a helyét valami teljesen más.

 - Köszönöm, de el kell utasítanom. Éjjel a barátaimmal megyek.

Nagy sóhaj. – Értem. Házibuli? – kérdezte, mert a lány arcáról ezt tudta egyedül leolvasni.

 - Igen. Nem maradhatok le róla. Hetek óta készülök rá. A barátnőm születésnapja lesz – magyarázta élénken, nem is véve észre, hogy a férfi egy pillanatra megforgatta a szemeit.

 - Jó mulatást. Majd máskor – biccentett felé, majd elsétált, immáron a lakásában tűnve el.

Evelyn értetlenül állt ott. Ennek most… tényleg… mi baja? Egyik pillanatról másikra változik… mint egy bolond.

-         Talán mégis most engedték ki valami diliházból… - motyogta csak az orra alatt.

~*~

 

 - A fészkes fenébe! – jött ki hirtelen káromkodás Evelyn száján, mikor az ujjával megérintette a forró hajsütőt. Az órára nézett. Nem volt erénye a pontosság, de egy buli nem megy sehová, ellentétben például azzal, hogy randin nem várnak örökké. Itt sem, de ez mégis más.

 - Lilith számít rám… nem késhetem el – rázta a fejét, miközben feltűzte a haját, és néhány göndör hajtincset lógva hagyott. Ez állt neki a legjobban, és ezt többen szóvá is tették. De a kérdés saját magában mindig felvetődött: mi nem áll jól neki?

Végigsimított fekete ruháján. A szép bőrű lábaira nem húzott harisnyát, és a ruha éppen hogy a fenekét eltakarta. Mély kivágás díszítette a ruhát, jobb híján egy hozzá közelálló láthatott belőle mindent. De ez a megszokott öltözéke volt. Ugyan nem volt már tizenéves, de a huszas éveinek elejét is ki akarta használni. Méghozzá úgy igazán!

Felvette a táskáját, a vállára akasztotta, és kisétált az ajtón, hogy szinte egyből belefusson egy fiatal nőbe, és a mellette álló Victorba.

 - Öhm… elnézést, nem akartam megzavarni semmit – kezdett el makogni Eve, de valahogyan mélyen érintette annak a másik nőnek a látványa.

 - Jó estét, Miss Branson! – biccentett felé Victor, igencsak visszafogottan. – Nem gondolja, hogy ilyen alulöltözötten fázni fog? Mintha egy szál melltartóban és bugyiban indulna el éjszaka – jegyezte meg mindenféle ártó szándék, vagy él nélkül, és szemei végigsiklottak a lány tökéletes alakján, de nem feltűnően.

 - Köszönöm a tanácsot, de az ilyesfajta ötletekhez van egy édesanyám, aki beleszóljon. Nem kell több egzecíroztató – mondta, már cseppet sem barátságosan, és anélkül, hogy üdvözölte volna az idegen nőt, kiviharzott a kis térből.

 - Nem kellene hagynod, hogy egy ilyen nagyvárosi fruska így beszéljen veled – szólalt meg a vékony hang, Victorra nézve.

 - Ne aggódj, Annah! Legalább elszórakoztat majd valaki a beszólásaival az utolsó néhány hónapomban – jelent meg egy keserű mosoly ajkai körül, és megpaskolta a lány arcát. – Vigyázz magadra. Én pedig… találtam programot ma estére – jelentette ki eltökélten.

Prologue

Egyesek azt mondják, hogy a születés és a halál közötti időszak egy utazás, és mikor eljön az utolsó percünk, akkor kezdődik el minden. Talán egy újabb utazás, egy kaland, amiből nincs visszatérés. Akit elvesztettünk, békére lel. De mit érzünk mi, akik itt maradtunk? A mi fájdalmunkat nem enyhíti az, hogy neki már nem fáj semmi, és képesek vagyunk napokig, hetekig kialvatlanul ülni a kanapén, várva, hogy talán egyszer belép az ajtón az, akit mindennél jobban szerettünk. A szívünk mélyén él ez a reménysugár. Még ha tudjuk, hogy nem lehetséges, mégis bízunk benne… végül nagy nehezen, de fátylat borítunk a múltunkra, próbáljuk megszokni, és betölteni a hiányt, amire valójában soha nem leszünk képesek. Mindig ott lesz, mélyen, eltemetve.

Victor a halála előtt valami olyasmit mondott, hogy ő várni fog a túloldalon… mert valakinek mindig előre kell mennie, hogy mikor követjük őt, legyen, ki megmutasson nekünk mindent azon a helyen, ahová kerülünk. De alapozhatom erre a jövőmet? Ő elment, itt hagyott engem, és a családját… és küzdött, minden megmaradó erejével küzdött a betegsége ellen, mégis elragadták őt tőlünk. A vigasztaló szavak nem segítettek… az emlékeim csak emlékek, nem ő maga. Az emlékek róla és rólam… többé nem ismétlődhettek meg. Minden szelíd érintés, kedves szó, és gyengéd csók vele együtt került koporsóba.

Minden nap itt állok a temető egyik virágokkal teli sírkövénél. A temetés napokkal ezelőtt lezajlott. Csak álltam… szorongatva feszülten, és fájdalmasan egy szál fehér rózsát, amit annyira szeretett… és folyattam a könnyeimet, amik percről percre kitörtek belőlem. A ruhám magamba szívta a meleget, de ebben a pillanatban a rajtam végigfolyó verejtékcseppek sem zavartak, szinte észre se vettem semmit. Csak újra és újra végigsiklott tekintetem azon a néhány szón. 

 Victor Averay

1985 – 2012

Halvány mosoly kezdett el játszani az arcomon, napok óta először. Ahányszor csak eszembe jutott, hogy miként és hogyan jött ő az életembe… mosolyognom kellett. Annyi keserűségen és fájdalmon, ugyanakkor mennyi boldogságon mentünk végig együtt. Az utolsó napig bíztam a felépülésében, azért, amit megálmodtunk. A családért, amit elterveztünk. De nem maradt belőle semmi. Én itt maradtam, és minden éjjel arról álmodom, hogy életben van, úgy mosolyog, mint régen, és fogja a kezem. A rémálom akkor kezdődik el, mikor felébredek, és rájövök, hogy mindez csak egy álom. És ami most van… az a keserű valóság.

Lenyeltem a könnyeimet, és lehunytam a szemeimet, hogy vegyek egy nagy levegőt, és így fordítsak hátat a sírnak. Valami finom szellő simogatta meg az arcomat a mozdulat közben, majd lassan elindultam kifelé a temetőből, mindvégig azon gondolkodva, hogy mit is kellene tennem, hogy teljes életet élhessek nélküle. Öt év… ennyi az az idő, amit egymással töltöttünk. És ez idő alatt már nem volt olyan, hogy az én életem, és az ő élete. Csak a mi kettőnk élete létezett. Hazaérve az első utam a kanapéhoz vezetett. Lerúgtam magamról a cipőimet, és felkönyököltem a támlára, hogy így döntsem neki a fejemet, és gondolkodóba eshessek. Még éreztem az illatát a lakásban, pedig jó ideje nem járt itthon. Lehunytam a szemeimet, és emlékeztem…

2007 júniusa

Evelyn azok közé tartozott, akik az élet örömeinek éltek, kihasználták a lehetőségeiket, felszabadultan nevettek, és nem gondoltak arra, mit is rejteget a holnap. Mindig a jelennek éltek, ő és a barátai. Nem sejtették még soha előtte, hogy az élet nem habos torta, és egyszer nekik is meg kell tapasztalniuk azt, amit a keserű sorsúak kapnak. - Holnap majd összefutunk! – mosolygott szélesen a lány, a barátnőjének címezve a mondatot, mikor belépett a kapukon, és elégedett pillantással sétált be. Mondhatni, az élete úgy volt tökéletes, ahogy volt. Nem szenvedett hiányt semmiben. Barátokat szerzett mindenhol, ahová csak lépett, de alig lépett be a külső ajtón, szembe találta magát egy nővel, mögötte egy férfival. A nőt ismerte, neki is ő adta ki a lakást, de a vele szemben lévő lakás még gazdára várt. - Óh, elnézést – állt azonnal rögtön a lány, és bocsánatkérően pislogott, miközben végigmérte az idegen férfit. Sápadtnak tűnt, a szemeiben mintha kevesebb élet csillogott volna, mint bármely másik embernek, akit valaha csak látott. Szürke bőre egyenesen megrémítette. - Üdvözlöm, Evelyn. Nos, ha már így összefutottunk… - szólalt meg az idősebb nő a maga mély, és kissé egzecíroztató hangján. – Bemutatnám az új szomszédját, aki magával szemben fogja bérelni a lakást – bökött az ajtóra. A férfi kissé nagyobb teret kapott, és halvány, fáradt mosollyal nyújtotta ki a kezét a lány irányába. – Örvendek. A nevem Victor – mutatkozott be illedelmesen, és a keze szorításán Evelyn valami nagyon különöset érzett. Valami nem stimmelt ezzel a férfival. Gyengébb volt, mint bárki más, akivel eddig kezet fogott. És betegnek tűnt. - Öhm… örvendek a szerencsének – mosolyodott el aztán zavartan a lány, elfeledve, hogy ő nem is mondta a nevét. Elhúzta a kezét, hogy kikotorja a lakása kulcsait a táskájából. – Ha szomszédok leszünk, gyakran össze fogunk futni. De bocsánat, nekem most mennem kell – lépett el mellőlük a barna hajú lány, és sietős léptekkel jelent meg a saját lakása ajtaja előtt… hátrapillantott kíváncsian, és csak azt látta, hogy a Victorként bemutatkozó férfi szintén őt nézi, valami halvány mosollyal az arcán. Belépett a lakásba, és becsukta az ajtót. Háttal dőlt neki a bejárati ajtónak, és lehunyta a szemeit. Volt valami nagyon furcsa annak a férfinak a tekintetében. Ami egyszerre volt bíztató, mégis borzalmas. – Újabb rejtély… - sóhajtott kis keserűséggel a hangjában.