Chapter Five

 - Nem, anya. Nincs semmi bajom – rázta a fejét Eve, bár a telefonon keresztül ezt az anyja nem láthatta.

 - Egészen biztos? Eléggé furcsa ma a hangod – sóhajtotta aggodalmasan, mire Eve elnézően megforgatta a szemeit. Nem akart beszélni a múlt éjszakáról. Hiszen azzal aláírná, hogy milyen felelőtlen volt. És… Victor szemébe is elég nehéz úgy belenézni, hogy ő az egyetlen, aki erről tud. Még erre ki kell találnia valamit. Nagyon rosszul érezte magát azért, mert a férfi segített neki, de ugyanezt fordítva nem engedi.

 - Nézd, anya… nekem most dolgom van, dolgoznom kell. De hamarosan beszélünk, ígérem – esküdözött őszinte hangon, mikor éppen kapkodva elfordította a kulcsot a zárban, hogy bezárja, de ekkor valaki kikapta a kezéből a telefont, és meglepődve fordult hátra.

 - Evelyn édesanyjához van szerencsém? – kérdezte Victor, a szokásos nyugodt hangján, bár közben szúrósan meredt az előtte álló, döbbent lány szemébe.

 - A lányának szüksége van önre, és egy szavát se higgye, hogy nincs. Amint tud, jöjjön ide, és beszéljen a makacs fejével. Visz hall! – adta vissza a kinyomott készüléket Eve kezébe, aki még mindig nem tudott se köpni, se nyelni. – Bocs. De a saját anyádnak ne hazudj – mondott csak ennyit a férfi, majd elindult a lakása irányába.

 - Hé, de ehhez… semmi jogod nem volt! Ő az én anyám, azt osztok meg vele, amit én akarok! – jött meg végül a lány hangja, szinte tajtékozva, hogy így elbántak „vele”.

 - Nekem nyolc. Tőlem össze is roppanhatsz a titkaid súlya alatt – vont egyet a vállán, de ezek a szavak újabb gondolkodásra invitálták Evelynt. Mert ennek a férfinak igaza van, a titkolózás nem old meg semmit. Csak elfojtja… és akkor egyszer bizonyosan kirobban… de hogy mi módon… azt jobb megelőzni.

 - Jól van, jól van – dugta zsebre a telefonját, bár igencsak meglepte, hogy az anyja nem hívta vissza rögtön. – De ezt máskor finomabban is csinálhatnád – mondta, miközben megköszörülte a torkát, és mélyen a férfi szemeibe nézett. Valami megnevezhetetlen keserűséget látott, ami nem engedte, hogy haragudjon Victorra, a mostani viselkedése miatt.

 - Túl sok időt pazaroltam el finomkodással – mondott csak ennyit, majd eltűnt az ajtó mögött. Eve összerezzent a becsapódó ajtótól, és lehunyta a szemeit. Valami történik… amit ő nem vesz észre.  

~*~

Greg kinézett az ablakon. A nap most állt a legmagasabban. Közben az állát dörzsölgette, és orrára még mindig tapadt egy kevéske vér, amit túl fájdalmas lett volna levakarni onnan. A szeme alatt sötét folt, melyet Victor ökle okozott, a szájából pedig hanyagul kilógott egy félig elszívott cigarettacsikk.

 - Már majdnem megvolt… évek óta legyeskedem Evelyn körül, és itt volt az alkalom! – mérgelődött. – Erre az a senki megjelenik a semmiből, és elront mindent! Miért nem estél neki azzal az átkozott késsel? – rivallt rá legjobb barátjára, aki szinte remegve ült az egyik fotelban, nem messze tőle.

 - Nem akarok az elkövetkezendő években börtönben ébredni. Nemi erőszakért és késelésért még tovább tartana – motyogta. – Mit akarsz csinálni, Greg? – kérdezte meg végül, pár perc szünet után.

A férfi megfogta a csikket, elgyűrte a tálkában és gonosz vigyorral meredt maga elé. – Megmutatom annak a féregnek, hogy nem jó pasasba kötött bele. Mi köze van neki Evelynhez? Nagyon megbánja még… csak várja ki! – bosszankodott sziszegve.

 - Én ebben nem veszek részt – lihegte a másik, és rögtön felpattant, hogy távozzon.

 - Szaladj csak el, Thomas. Te gyáva féreg. Nélküled is megteszem – mondta a férfi bosszúszomjasan és eltökélten.

 ~*~

Már félig sötétedett, mikor Evelyn a nehéz nap után hazafelé igyekezett. Eldöntötte, hogy ma – kerüljön bármibe is – kiszedi Victorból az igazat. Talán a képébe vágja, hogy hallotta a telefonbeszélgetést. Vagy más módszert talál, de akkor is úgy fog ma lefeküdni, hogy tudja a férfi titkát.

Lejátszódott a szemei előtt, ahogyan bekopog az ajtón, és toporzékolva fogja követelni az igazat, mire Victornak esélye se lenne kibújni a dolog alól, és beszélnie kellene. De ez az ötlet meghiúsulni látszott, mikor végigsétálva a kis járdán, Victort az erkélyteraszon pillantotta meg. Egy könyvet bújt éppen, de sötétkék szemei azonnal Evelynre szegeződtek, még ha nem is emelte fel a fejét.

Evelyn úgy állt meg ott, zavartan, mint egy cövek, és próbált szavakat találni, de egyelőre még a levegővételig is elég nehezen jutott el.

 - Ott fogsz állni egész éjszaka, míg meg nem fagysz? Mostanság eléggé hűvösek az éjszakák – lapozott egy oldalt és újra elnyúlt a széken, megköszörülve a torkát, mintha tényleg nem érdekelné Eve jelenléte, és ez már az utolsó csepp volt a pohárban, legalábbis a nő így érezte.

 - Hallani akarom, hogy miért tartod jogosnak azt, hogy úgy beszélsz mindenkivel, mintha a kutyád lenne! – jött ki belőle végül, át sem gondolva a szavakat. És ez meg is látszott rajta. Soha nem így érezte, mikor Victor segített neki. Mert így volt. Segített, és nem ártott. Victor… emberszámba vette őt, talán életében ő volt az első, aki képes volt úgy ránézni, hogy látott benne mást is, nemcsak egy fiatal, gyenge nőt.

 - Igen? – dobta le a szemüvegét a férfi az asztalra, és érdeklődve nézett a lány szemeibe. – Hallgatlak, mire alapozod ezt – kérte nagyot sóhajtva, és szinte látszott az arcán, hogy élvezi, mennyire el tudta tanácstalanítani Evelynt. De ismerte ezt a típust. Eve egy felszabadult lány, aki néhány napja kapott egy problémás, mindenbe beleszóló szomszédot. És ezt így fogja fel. Egyelőre. Talán összekeveri a mindenbe beleszólót a bíráskodó „mindenek felett állok”-típusú emberekkel.

 - Én… - kezdett bele végül a lány, és zavartan megköszörülte a torkát, de az arcán már ott volt egy enyhe pírfolt. – Én úgy gondoltam, hogy… szóval hogy… miért szólsz bele mindenbe, amihez semmi közöd? Az előbb… sajnálom, rosszul fejeztem ki magamat – mondta teljesen őszintén.  

 - Így máris érthetőbb – dőlt előre a férfi, letette a vaskos könyvet az asztalra, majd az ajtó felé pillantott. – Gyere be. Feltéve, ha tudsz rendesen kommunikálni, mert különben már most értelmetlennek titulálom a beszélgetést – tette még hozzá, és felállt, hogy a nappalijába sétáljon.

Evelynnek nem kellett kétszer mondani, megfogta a táskáját, és benyitott az ajtón, hogy besétálva a kis előszobába, szinte azonnal megpillantsa a nappali közepén megálló Victort.

 - Még most mondom, hogy meg se próbálj átverni. Hallottam, hogy tegnap éjjel valami kezelésről volt szó a telefonban – szögezte le máris a lány, és Victor erre keserűen elmosolyodott, úgy vágta zsebre mindkét mancsát.

 - Nem terveztem hazudni, Eve. Soha nem hazudom. Csak… nevezzük magánszférának ezt, amiről nem szeretek beszélni és inkább elterelem róla a szót – vont egyet a vállán, közben kitöltött két pohár italt, és az egyiket Eve felé nyújtotta. – Ülj le. Ehhez most az kell – suttogta a férfi, és beleivott a poharába, majd már látszott is rajta, hogy erősen gondolkodik, hogyan is foghatna hozzá. Ennél ijesztőbbet Evelyn még talán soha nem látott. Egy férfi, aki… szépen és finoman próbálja megfogalmazni az ember igazi tragédiáját. Mert… semmi jó érzés nem volt benne Victor mondandójával kapcsolatban.

 - Nézd, Eve… minden bizonnyal kellemetlen volt számodra az elmúlt néhány nap velem. Ahogy a viselkedésedből leszűrtem, soha nem találkoztál még olyannal, aki ilyen szinten elvárásokat diktált volna. Vagy éppen megmondta, hogy mi nagy ostobaság részedről vagy hogy mit éri meg megtenni. Ha ezekkel megbántottalak, akkor őszintén sajnálom – suttogta, és hangjában Eve érezte ezt az érzelmet. Az őszinteséget. És egyre inkább kezdett a gyomra egy mazsolaszemre hasonlítani, ahogy feszült az egész idegrendszere, és idegessé vált. 

 - De tudnod kell, hogy nem véletlenül tettem mindezt így. Vannak furcsa dolgaim, ezekkel már te is találkozhattál. Egyszerűen nem akarom, hogy egy hülyeség folytán tönkretedd az életedet. Mert valld be, hogy ha az a két férfi két nappal ezelőtt elkap téged, és nem akadályozza meg őket senki… örök életedben emlékeztél volna rájuk. És soha többé nem lettél volna képes olyanná válni, mint amilyen előtte voltál. Talán soha nem lettél volna képes családot alapítani, vagy egy férfiban megbízni. Ezért mondtam az anyádnak, hogy jöjjön és legyen veled ma reggel. Pofátlanság volt? Igen, elismerem. De szükséged van rá. Valakire – tette hozzá, de minden mosoly eltűnt az arcáról, még az a kis keserű is, ami eddig játszott arcizmain. Csak a komolyság maradt.

 - Mások nem élhetnek így. Nekik minden egyes percet át kell élniük, úgy, mintha a következő lenne az utolsó. Hogy a következőben talán elkapja őket valami, amiből nem lehet visszatérés – hunyta le egy pillanatra a szemeit, de Eve ekkor felpattant, és valami felháborodás úszott az arcán.

 - Szóval minden egyes percet át kell élniük, mert nincs sok belőle… de éppen azt teszem! Megragadom a lehetőségeimet! Te éppen elveszed őket tőlem… - csuklott el a hangja.

 - Úgy látom, még mindig nem érted. Nem az ellen szóltam, hogy ne járj ilyen… bulikba – ejtette ki némi gúnnyal és undorral a szót. – Arra próbáltam rávilágítani, hogy az életed nem állhat harminc éves korodig ebből. Huszonegy-két éves lehetsz, azt hiszem. Ideje lenne felelősséget vállalnod. Nem bele egyikből a másikba. Nem elvenni akarod tőled, hanem adni egy olyan irányt, ami hasznodra válik. És közben… nem közel kerülni hozzád – fordult el a férfi, és megtámaszkodott a falban, lehajtva a fejét, de Eve-nek sem kellett több, odalépett mellé, viszont még mindig ott tombolt benne valami, aminek nem tudott nevet adni.

Megfogta a férfi karját, és így késztette arra, hogy nézzen a szemeibe. – Miért csinálod ezt? Magyarázatot akarok! – szólt követelőzőn, még ha a helyzet nem is úgy kívánta. Már… tudni akarta, mi áll a háttérben. Sejtései voltak… az utolsó percekről szóló monológok, az élet megragadása, a napok átélése… de remélte, hogy nagyon rossz úton jár. – Mondd el végre, kérlek! – fordította maga felé a férfi arcát is, de a követelőzése nem szűnt meg.

 - Meg fogok halni, Evelyn! – bukott ki belőle kontroll nélkül, mire hirtelen Eve kezei elengedték, és a lány arca megtelt félelemmel. - Hónapok óta tudom, és azóta másképpen látom az életet. Előtte olyan voltam, mint mindenki más. Legalábbis nagyjából. Mert semmi sem a régi, mióta tudom, hogy anyám miért néz rám olyan töménytelen undorral… - fordult el újra, de Eve ezeket már meg sem hallotta. Csak néhány szó maradt meg a fejében. Halál… Victor meg fog halni… ezért nem akar közel kerülni hozzá… ezért barátságos az egyik pillanatban, a másikban pedig már egy jégcsap…

  - Mi… mi a bajod? – kérdezte olyan halkan a lány, hogy szinte még ő maga sem hallotta, és akármennyire is küzdött ellene, de kibuggyant néhány könnycsepp a szeméből.

 - Leukémia. Kevés az esély a gyógyulásra, mert a kezelés nem vált be. Ezt hallottad te tegnap – válaszolt már teljesen közömbösen, de a hangjában olyan gyengeség tombolt, amilyet Evelyn még sosem hallott tőle. – És most ha megkérhetlek, menj el, jó? – rendezgette a kanapéja párnáit, amiket Evelyn a hirtelen ugrálásai miatt félrelökött. – Most már tudod, miért vagyok olyan, amilyen. És ha úgy kívánod, hogy ezek után nézzem el minden hülyeségedet, és ne szóljak, hát úgy fogok tenni. Néhány hónap múlva úgyis megszabadulsz tőlem – vont egyet a vállán.

 - Te jó ég… - Csak ennyi bukott ki Evelyn száján szörnyülködve. De a következő pillanatban újra ott állt a férfi előtt, és dühösen meredt rá. – Te feladtad! Itt papolsz nekem arról, hogy mit kellene csinálnom, miközben te feladod?! – rivallt rá a férfira még mindig könnyes szemekkel, és maga sem értette, mi hozta elő belőle ezeket a könnyeket. Talán csak most… kezdte el érezni az okát annak, hogy miért is hallgatott erre a férfira. Kezdett berögzülni az az érzés, de kimondani nem tudta. – Gyáva vagy! Inkább meghalsz, minthogy küzdenél! – köpködte tovább a szavakat a lány, de egy pillanatra se vette le a szemeit Victor egyre döbbentebb arcáról. – Akkor ideje lenne neked is célt találnod! Célt, amiért ki kellene tartanod, te szerencsétlen hülye! – jöttek belőle a heves indulat szavai, aztán már mit sem gondolkodott tovább…

Egy pillanat alatt húzta magához Victort a gallérjánál. – Legyek én a célod… – Csak ennyit mondott, hogy egy pillanat alatt mély csókban ragadjanak össze a nappali közepén. Mintha az idő is megállt volna ez alatt. Az ajkaik olyan finoman simogatták egymást, ahogyan Eve azt még talán soha nem érezte előtte. Mert Victor visszacsókolt, és átkarolta a derekát. Akármi is történt az előbb, akármilyen szavakkal is dobálóztak… éppen akkor, abban a pillanatban semmi más nem zavarta meg őket…