Érezte, hogy arcára egyszerre ül
ki valaminemű sajnálat, megdöbbenés, és még talán szánalom is. Így már értette
Victor heves szavait, és hogy miért korholta őt ennyire.
- Ó, Victor… - szólalt meg Evelyn pár
másodperccel később, mikor már úgy hitte, mindenféle borzalom eltűnt a
testéből… mert azt is érezte. A borzalmat… amit a férfi érezhet születése óta.
Hogyan nézhet rá az anyja? Bele sem tudott képzelni, milyen ez az élet így. –
Én… ha ezt tudtam volna, nem mondok ilyesmit – motyogta Eve együtt érzően, és
megfogta Victor kezét, de az úgy húzódott el, mintha egy ruhára ragadt folt
lenne.
- Nem tudhattad. És ne nézz rám így. Nem
akarom, hogy együttérzést mutass, mikor fogalmad nincs az egészről – vált ismét
hevessé a hangja, de Evelyn hallotta benne azt, ami miatt nem tudott
megharagudni… méghozzá a keserűséget, a fájdalmat, és hiába maradt a férfi arca
rezzenéstelen, és komoly… minden érzelmet átadott a levegő, amit
beszippantottak.
- Igazad van. Nem tudom, hogy milyen érzés
lehet ÍGY felnőni… de te elnyomod ezt, és elzárod azokat, akik talán tudnának
segíteni neked – törte meg a pár pillanatos csendet a lány vékony, mégis kissé
mély hangja.
- Segítség? Bárki meg nem történtté tudja
tenni? Az anyám a születésem napja óta szeret engem… szeret, de ahogy rám néz,
látom a tekintetében, hogy… eszébe jut az a férfi, akit azóta sem kaptak el –
ragadta meg a zakóját, és a hátára dobta, hogy az ajtót kezdje bámulni. – Ideje
lesz mennem. Pihend ki a ma éjszakát. És ha lehet, zárd be az ajtót. Abból a
kreténből bármit kinézek – forgatta meg a szemeit, és Eve ebből a nézésből ki
tudta találni, hogy Gregre gondol.
- Azt hittem, hogy… te maradsz itt velem… -
jött válaszként Evelyn ledöbbent válasza, de nem volt még képes felállni a
kanapéról. Jobbnak látta, ha a Victor anyjával történtekre most már nem tér ki.
Majd ha mindketten újra teljesen nyugodtak lesznek… talán addigra Victor is
megnyílik felé. Mert valami nem stimmel vele. Nem hitte el, hogy ez a férfi
legnagyobb terhe.
Victor hátrafordult ugyan…
végigmérte a lányt tekintetével, de nem szólalt meg. A tekintete eleget
elárult.
- Jó éjt, Evelyn – hagyta el a lakást
mindenféle egyéb reakció nélkül.
Eve csak meredt utána, mintha
éppen most veszítette volna el a józan eszét. Victor elment. Itt hagyta, mintha
nem is érdekelné a sorsa. De… mégsem így volt. A tekintete mást mondott, mint a
szája. Ő megvédte ma este. Ha nem érezne valami mást, valami féltést, akkor nem
jön utána. Egyáltalán nem értette a férfit. Egyik pillanatban szerény,
céltudatos és lágy. A következőben viszont már hideg, rideg és haragos, vagy
éppen közömbös.
Fogalma sem volt arról, hogy
mikor keltek életre a lábai. Felállt, szinte kitépte az ajtót, hogy a szemben
lévő ajtóhoz siessen.
Kopogásra emelte a kezét, de a
kis erkély felől hallott hangokat. Victor hangját, ami meg sem rezzent arra a
tényre, hogy Evelyn eléggé hangosan csörtetett ki a folyosóra.
Halk léptekre váltott a kíváncsi
lány, hogy odasettenkedjen a fal mellé, és onnan hallgatta a beszélgetést.
Valakivel telefonált. Méghozzá a hangja… színtelenné vált, mióta eljött tőle.
Nem látta az arcát, de a hangszíne megváltozott. Mintha két pillanat alatt
képes lett volna éveket öregedni, és rekedté vált, ahogy néha megrázta a
köhögés.
- Szóval… eredménytelen volt a kezelés – telt
meg Victor hangja valami fájdalommal, és keserűséggel. Ilyet még sosem hallott…
ennyi gyötrelmet egyetlen egy mondatban. – Holnap felkeresem. Köszönöm, Dr
Whitmore – tette le a telefont, bár Eve a fülére hallgatva inkább azt
érzékelte, hogy a kanapéra csapódott a készülék.
Kívülállóként is érezte a
feszültséget átterjedni Victor nappaliján, és szinte észrevétlenül fordult úgy,
hogy fél szeme belásson az ablakon keresztül. Elkeseredettség, ez úszott Victor
arcán. A szemei élettelen színűvé váltak. Reménytelenné. És Eve-nek fogalma sem
volt arról, hogy milyen kezelésről lehet szó, vagy hogy egyáltalán Victor
kezelése forog-e szóban. De csak rá kellett néznie a férfira, hogy erre választ
kapjon.
Eltelt pár perc. Evelyn meg sem
mozdult, csak a levegőt vette, mikor Victor újra megmozdult, és elkezdte
lehámozni magáról a ruháit.
Eve-nek nyelnie kellett egyet,
ahogy a kidolgozott mellkast meglátta. A kockákat a hasán, az ereket Victor
karján… a sötét szőrzetet a férfi mellein és hasán… csak a nadrág övének
csattanása térítette magához egy kicsit, de még az sem tudta elterelni
figyelmét.
- Tudod, Evelyn… a kukkolást jó pár államban
büntetik – szólalt meg Victor nyugodt hangon, mintha csak újságlapozgatás
közben figyelnék, Eve viszont egy pillanat alatt összerezzent, és a gyomra
megrándult. Eleinte azt hitte, képzelődik, hogy a nevét hallja, de látta
Victort egy pillanatra az ablak felé pislogni, így semmi kétséget nem hagyott
az, hogy tényleg tudja, mit csinál Evelyn.
- Én… sajnálom – szólalt meg rekedten a lány,
enyhe pírfolttal az arcán. – Csak… csak…
- Csak becsaptad az ajtódat, így a hülye is
hallotta, hogy kijöttél a lakásodból – fejezte be Victor a lány mondatát, de az
arcán széles vigyor játszott. – Jól van, vegyük úgy, hogy visszakaptam, amiért
én betörtem hozzád – susogta úgy, ahogyan Eve talán még soha nem hallotta
beszélni. Felszabadultan. Éppen nem úgy, ahogyan azt Eve elvárta volna az
előbbi telefonbeszélgetés után. De… talán Victor nem is tudja, hogy azt is
hallotta. Igen, az arcán… az arcán látszik.
- Öhm… én most megyek – mondta még mindig
teljes zavarban a lány, hogy elinduljon befelé, de szinte a hátán érezte Victor
pillantását, és vigyorát.
*~*
Victor az órájára nézett,
miközben a liftben haladt felfelé. Kilenc óra. Tökéletes. Nincs késésben, éppen
időben. Dr Whitmore már biztosan várja. De hogy ő mennyire nem várta ezt a
pillanatot… hozzászokott már az újabb és újabb vizsgálatokhoz, mióta
diagnosztizálták a betegségét, nagyjából három hónapja. És az első lehetséges
kezelésen már túlestek. Ahogy kiderült… ez sikertelen volt.
- Jó reggelt. Dr Whitmore-hoz jöttem – állt
meg a férfi az orvosa asszisztense mellett, mire az csak ránézett és bólintott.
- A doktornő már várja. Fáradjon be. Ismeri a
járást – bökött a tollával az ajtó irányába, majd visszafordult a papírjai
felé, hogy újra szöszmötölésbe kezdjen.
Victor sóhajtott egyet. Ilyen
együtt érző nővel még sosem találkozott, mint ez a recepciós. De ezt már
többször is leszűrte. Igaz, nem is vágyott sajnálkozó, lekezelő pillantásokra.
Jut neki bőven a családjától.
- Jó reggelt, Mr Averay – nézett fel szemüvege
keretén felett a nő, miután Victor belépett, és mintha tényleg otthon lett
volna, már helyet is foglalt a fotelban, az orvossal szemben. – Ahogy már a
telefonban is közöltem, a kezelés az ön esetében sajnálatos módon sikertelen
volt – szólalt meg, jóval több együtt érzéssel a hangjában, mint a kinti
asszisztense. De ez volt a dolga. Biztosan több tucat ilyen esetet kezelt már.
– A leukémia ezen kezelési módszerénél fennáll az az eshetőség, hogy a
leukémiás sejtek újra elszaporodnak a vérben és a csontvelőben.
- Ezzel magam is tisztában vagyok – morogta az
orra alatt a férfi, miközben a halántékát dörzsölte jobb kezével, de le sem
vette a szemét Dr Whitmore-ról.
- Tudom, hogy ez ingerültté teszi. De ezen
kívül még van más lehetőség – próbálkozott, valami reményféleséggel a
hangjában, hogy megnyugtassa Victort.
- Kemoterápiáról szó sem lehet, ezt már a
kezelés elején kikötöttem – mondta ellentmondást nem tűrve a férfi, szinte
gyilkos szemekkel nézve az orvosra, de a nő tudta nagyon jól, hogy… az
elkeseredettség ezt szüli.
- A kemoterápia alatt gyógyszeres kezelést értünk,
Mr Averay. Ha nem egyezik bele, aláírja a saját halálos ítéletét. Hacsak nem
egyezik bele csontvelő-átültetésbe – dőlt hátra a nő egy kisebb sóhajjal, és
látta Victort elgondolkodni.
- Tudja nagyon jól, hogy az anyám nem
megfelelő donor, mert nem elég nagy az egyezés közöttünk. A testvéreim között
szintén. És kivárni egy hozzám hasonló csontvelőt azon a bizonyos listán… -
vált gúnyossá a hangja. – Meg is halhatok addig.
- Az ön döntése, Victor. Ez a két lehetősége
van – állt fel a nő, hogy így nézzen a férfi szemeibe határozottan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése