Chapter Three

„Csak újabb pofonok hangja. A férfi, akit Eve úgy látott, mint egy gyenge beteget, erejének teljében húzott be újabbat és újabbat a már vérző arcú Gregnek, aki végül a földön kötött ki, és szemmel láthatóan eszméletét vesztette.

 Victor kapkodta a levegőt tomboló fejjel, miközben Evelynre nézett és odasétált mellé. – Jól vagy? – nyúlt a karja után lihegve, és fáradtan nézett rá. – Érted már végre, hogy miért nem…

 - Victor! – kiáltott fel a lány rémült tekintettel, mikor megpillantotta Greg barátját, ahogy feléjük közeledik… egy szekrényről felkapott késsel. A tekintetében úszott az, hogy… vért akar látni…”

Feszültséggel telt meg a levegő, ahogy a férfi egyre közelebb ért a remegő Eve-hez, és az előtte álló Victorhoz. Pattanásig feszültek az idegek Eve fejében, de meglepődött, mert Victorban nem érezte ugyanezt. Az ő teste még csak meg sem rezdült. És ezt nem tudta hová tenni. Lehetetlennek tartotta, hogy valaki nem fél, ha valaki késsel készül nekirontani.

Megszólalni egyikük sem tudott… Eve biztosan nem, hiszen még mindig remegett az előbb történtektől, és félt, hogy mi jön még most…

 - Haver, jobb lenne, ha végiggondolnád ezt az egészet, nem? – szólalt meg végül Victor, a maga nyugtató hangján, amit Eve még nem hallott tőle. Bár nem tudta, mennyire válik be az efféle módszer egy olyan idiótánál, mint Greg vagy egy barátja. Hiszen mind egyformák voltak. Nem normálisak. – A barátod túlzásokba esett. Majdnem ostobaságot csinált. Ha most hasonlóképpen te is hülyeséget csinálsz, törött kézzel juttatlak sittre. Szóval jobb, ha most eldobod azt a kést, ha nem akarsz a börtönben rohadni egy bizonyos ideig – beszélt tovább, még mindig békével, és a fenyegető szavai ellenére sem telt meg a hangja éllel, vagy haraggal. Olyan volt, mintha maga egy angyal szállta volna meg, aki csak azért jött, hogy két ostobát a jó útra próbáljon terelni.

Az arc valahogy tisztulni kezdett… Greg még mindig a földön hevert, igaz, már mocorogva, és a barátja lassan lenézett a kezében tartott késre, majd vissza Victor szemeibe, és valami rettegés ütötte fel a fejét az arcán, és szemeiben.

Victor lassan lépett oda elé, és mint egy síró kisgyerektől az anyja, úgy vette ki a kést a férfi kezeiből. A férfi nem mozdult, csak halálra vált arccal meredt a padlóra, elsápadva. Arcán ezek után kezdett játszani az, hogy elismerte, mit tett, és ez megrémisztette. Kapkodni kezdte a levegőt, majd lassan felemelte a fejét, és úgy hátrált ki, hogy az utolsó egy méterben fordítson hátat csak… Eve már nem is látta a következő pillanatban.

 - Jól vagy? – tette le a kést Victor a szekrényre, fél szemmel még Gregre sandítva, de utána már minden figyelmét Eve-nek szentelte, aki a halántékára szorította mindkét kezét.

 - Nem… nem vagyok jól… - rázta meg a fejét ragadó szemekkel, a könnyek pedig már megszáradtak az arcán, de szemeinek vörössége egyáltalán nem változott. – Haza akarok menni… - lihegte úgy, mintha most futott volna végig egy maratont, és belekapaszkodott Victor karjába, akinek a tekintetében ezúttal teljesen mást látott, mint az imént. Aggodalmat, ugyanakkor haragot… ez még egy érdekes menet lesz…

*~*

Victor csukta be a lakásajtót, miközben Eve már remegő lábakkal a nappaliban járt, és lassan leült a kanapéra, hogy ledobja a cipőit, de az egész teste reszketett, és érezte, hogyan marja a torkát valami keserű íz, ami mintha bármelyik pillanatban kitörhetne belőle… az alkohol, és ez az élmény nem tett jót a gyomrának.

 - Hogyan… hogyan találtál meg? – kérdezte borzongó hangon a lány, miközben megkereste a férfi szemeit, és elkezdte törölgetni könnyáztatta arcát. A fekete szemfestéke odatapadt ujjaira, de nem zavarta. Kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy elkenődött a sminkje.

Victor a zsebében kezdett kutakodni, és kivett egy papírt, hogy Eve kezébe nyomja, de testtartása távolságtartó maradt.

Eve szemügyre vette a lapot. A meghívót, amit erre a bulira kapott, és a tekintete meglepődöttséget tükrözött. – Te… te bejöttél a lakásomba? – kérdezte hitetlenkedve, miközben újra visszataláltak szemei a férfiéba.

 - Jelents fel, ha gondolod – reagált csak ennyivel a lány szavaira, mialatt eltávolodott a lánytól jó pár méterre, és a kanapé támláját megtámasztva meredt Eve arcába. – Bejöttem. Betörtem. Ahogy tetszik. És ahogy észrevettem, nagyon jól tettem – mondta némi megvetéssel a hangjában.

Evelyn arca elvörösödött, zavarban érezte magát, szinte már szégyenkezve. – Azt hiszem, hogy… ha te nem jössz… akkor… - csuklott el a hangja, miközben libabőröző vállát ölelte át, mintha csak takarni akarná magát.

 - Akkor valami olyasmi történik, amiből talán megtanulnád, hogy MI az, hogy felelősség! – emelte meg a hangját. A hangja megtelt egzecíroztató súllyal, mintha már évek óta ismerné a nőt, annak ellenére, hogy két napja léptek be egymás életébe. – Mégis mit gondoltál? Fiatal vagy, méghozzá egy gyönyörű, életteli nő! Szerinted ha kiteszed, amid van… - nézett végig a lány testén. -, egy elmebeteg részeg nem támad le egyszer? Csesszék meg, az élet nem rózsaszín, ahogy te azt gondolod! – gyülemlett fel benne minden, és a hangja már ingerültté vált. Oktatóvá.

 - Az utcák tele vannak ilyen férgekkel! Tudod te, hogy a rendőrség hány ilyen esetről kap nap, mint nap tájékoztatást? – túrt a barna hajába feszülten. – És szerinted hallotta volna bárki is a te segélykérésedet abban az ordító forgatagban? Belegondoltál abba, hogy… talán csak másnap reggel találnak meg abban a konyhában? Lefogadom, hogy nem. Fogalmad nincs arról, hogy mi a felelősség… és mi a következménye annak, ha valaki nem lép közbe! – halkult le a végére a hangja.

Evelyn átgondolta a szavakat. És ahhoz képest, hogy Victor nem ismerte őt… nagyon jó következményeket vont le. Viszont az utolsó mondatra a lány is felemelte a fejét.

 - Mintha te tudnád, hogy mi lenne a következménye… - motyogott csak ennyit szürke hangon, és látta, hogy Victor arca megfeszül, a szája apró ívbe feszül, a szemei pedig pattogni kezdtek az elfojtott méregtől.

 - Többet tudok, mint te – vette ki Eve táskájából a telefonját. – Kit hívjak fel, hogy veled legyen ma éjjel? – kérdezte a számokat nézegetve, mintha csak a saját holmijai között turkálna.

 - Senkit. Megleszek egyedül is… - motyogta Eve olyan halkan, mintha hangja sem lenne, mire Victor keserű nevetése törte meg a csendet.

 - Nem. Nem leszel meg egyedül. Ilyenkor bárkivel jó, csak nem egyedül. Bár talán neked pont ez kellene. Hogy átgondold és átértékeld az életet. Annak az értékét – lépett oda Eve elé, hogy odahajoljon a szemeihez, és arcukat talán két centi választotta el egymástól. – Valakinek nem adatik meg az, hogy egészségben éljen le hatvan évet. Nem adatik meg az, hogy féljen. Mert mernie kell. Mernie, és átélnie az élete minden nyamvadt pillanatát, mintha az lenne az utolsó – mondta rekedt és komoly hangon. – Neked van lehetőséged rá. Másnak nincs. Ettől függetlenül kellene neked is értékelned. Mert egy életed van. És azt… alaposan tönkrevágja az, ha megerőszakolnak. Egy életen át kísértene… - lépett el újra a lány elől, hogy leüljön a lánnyal szemben, és a kezeibe temette egy másodpercre az arcát, hogy megdörgölje. Mintha csak fáradt lenne, és azt próbálná kiűzni a szeméből.

 - Victor… én nem értelek… - rázta a fejét Evelyn maga elé meredve.

 - Pontosan erről beszélek. Meg kell értened. Meg kell értened, hogy az élet nem bulikba járásból áll. Nem piálásból, nem abból, hogy a vécé mellett térj magadhoz másnaposan, fájó fejjel. Nem vagy már tizennyolc. Tanulj felelősséget – beszélt ezúttal már sokkalta lágyabban, mint az előbb, és sajnálva nézte Eve arcát. Kezdett rájönni, hogy talán messzire ment az előbbi ordibálásával, főleg nem Eve-n kellett volna levezetnie ezt. Hiszen hogyan várhatja el tőle, vagy bármely más egészséges embertől, hogy éljenek úgy, mint azok a betegek, akik nem lesznek sokáig az élők között?    

 - Sajnálom. Nem akartam kiabálni veled – nyelt egy hatalmasat, elfátyolosodott szemekkel, és ezt már Eve sem tudta figyelmen kívül hagyni.

 - Téged… az előbb nagyon megérintett, mikor azt mondtam, hogy nem vagy nő, hogy érezni tudd, milyen, ha ez megtörtént volna… nem tudnád, hogy milyen érzés ilyesmivel élni… mit éreztél akkor? Mi jutott eszedbe? – kérdezte megrekedt hangon, kíváncsi pislogással, mindenre felkészülve, miközben felállva odasétált Victor mellé és leült mellé. – Mondd el, kérlek. Tudom, hogy nem ismersz… de megmentettél ma este. És… szeretném, ha te is úgy megbíznál bennem, mint ahogy én ezek után benned… - motyogta, őszintén kérlelve.

Victor láthatóan elgondolkodott. A nővérén kívül még soha nem nyílt meg senkinek. Mert minek barátkozott volna, ha hamarosan úgyis véget ér minden?

 - Csupán nem tetszett, amit mondtál. Semmit nem tudsz rólam, Evelyn. A családomról sem. Igazad van, nem vagyok nő, hogy tudjam, milyen ezt magammal cipelni. De van más terhem. Nem is egy. De még túl korai, hogy megtudd – állt fel, de Eve kezei hirtelen életre keltek, és megszorította a férfiét, így nézve rá, még mindig kérlelően.

 - Kérlek… mondd el, hogy ezzel kapcsolatban mi jutott eszedbe… - kérte gyengéden, és mindenféle kíváncsiság eltűnt az arcáról. Már csak az együttérzés úszott tekintetében.

 - Az anyámnak huszonhárom évvel ezelőtt nem volt akkora szerencséje, mint neked… - szaladt ki Victor száján őszintén, miközben kimeredt az ablakon, bele a sötét éjszakába, a csillagokba. – És én lettem a következménye… én emlékeztetem őt minden szenvedésére… - nyelt egyet susogó hangon.