Prologue

Egyesek azt mondják, hogy a születés és a halál közötti időszak egy utazás, és mikor eljön az utolsó percünk, akkor kezdődik el minden. Talán egy újabb utazás, egy kaland, amiből nincs visszatérés. Akit elvesztettünk, békére lel. De mit érzünk mi, akik itt maradtunk? A mi fájdalmunkat nem enyhíti az, hogy neki már nem fáj semmi, és képesek vagyunk napokig, hetekig kialvatlanul ülni a kanapén, várva, hogy talán egyszer belép az ajtón az, akit mindennél jobban szerettünk. A szívünk mélyén él ez a reménysugár. Még ha tudjuk, hogy nem lehetséges, mégis bízunk benne… végül nagy nehezen, de fátylat borítunk a múltunkra, próbáljuk megszokni, és betölteni a hiányt, amire valójában soha nem leszünk képesek. Mindig ott lesz, mélyen, eltemetve.

Victor a halála előtt valami olyasmit mondott, hogy ő várni fog a túloldalon… mert valakinek mindig előre kell mennie, hogy mikor követjük őt, legyen, ki megmutasson nekünk mindent azon a helyen, ahová kerülünk. De alapozhatom erre a jövőmet? Ő elment, itt hagyott engem, és a családját… és küzdött, minden megmaradó erejével küzdött a betegsége ellen, mégis elragadták őt tőlünk. A vigasztaló szavak nem segítettek… az emlékeim csak emlékek, nem ő maga. Az emlékek róla és rólam… többé nem ismétlődhettek meg. Minden szelíd érintés, kedves szó, és gyengéd csók vele együtt került koporsóba.

Minden nap itt állok a temető egyik virágokkal teli sírkövénél. A temetés napokkal ezelőtt lezajlott. Csak álltam… szorongatva feszülten, és fájdalmasan egy szál fehér rózsát, amit annyira szeretett… és folyattam a könnyeimet, amik percről percre kitörtek belőlem. A ruhám magamba szívta a meleget, de ebben a pillanatban a rajtam végigfolyó verejtékcseppek sem zavartak, szinte észre se vettem semmit. Csak újra és újra végigsiklott tekintetem azon a néhány szón. 

 Victor Averay

1985 – 2012

Halvány mosoly kezdett el játszani az arcomon, napok óta először. Ahányszor csak eszembe jutott, hogy miként és hogyan jött ő az életembe… mosolyognom kellett. Annyi keserűségen és fájdalmon, ugyanakkor mennyi boldogságon mentünk végig együtt. Az utolsó napig bíztam a felépülésében, azért, amit megálmodtunk. A családért, amit elterveztünk. De nem maradt belőle semmi. Én itt maradtam, és minden éjjel arról álmodom, hogy életben van, úgy mosolyog, mint régen, és fogja a kezem. A rémálom akkor kezdődik el, mikor felébredek, és rájövök, hogy mindez csak egy álom. És ami most van… az a keserű valóság.

Lenyeltem a könnyeimet, és lehunytam a szemeimet, hogy vegyek egy nagy levegőt, és így fordítsak hátat a sírnak. Valami finom szellő simogatta meg az arcomat a mozdulat közben, majd lassan elindultam kifelé a temetőből, mindvégig azon gondolkodva, hogy mit is kellene tennem, hogy teljes életet élhessek nélküle. Öt év… ennyi az az idő, amit egymással töltöttünk. És ez idő alatt már nem volt olyan, hogy az én életem, és az ő élete. Csak a mi kettőnk élete létezett. Hazaérve az első utam a kanapéhoz vezetett. Lerúgtam magamról a cipőimet, és felkönyököltem a támlára, hogy így döntsem neki a fejemet, és gondolkodóba eshessek. Még éreztem az illatát a lakásban, pedig jó ideje nem járt itthon. Lehunytam a szemeimet, és emlékeztem…

2007 júniusa

Evelyn azok közé tartozott, akik az élet örömeinek éltek, kihasználták a lehetőségeiket, felszabadultan nevettek, és nem gondoltak arra, mit is rejteget a holnap. Mindig a jelennek éltek, ő és a barátai. Nem sejtették még soha előtte, hogy az élet nem habos torta, és egyszer nekik is meg kell tapasztalniuk azt, amit a keserű sorsúak kapnak. - Holnap majd összefutunk! – mosolygott szélesen a lány, a barátnőjének címezve a mondatot, mikor belépett a kapukon, és elégedett pillantással sétált be. Mondhatni, az élete úgy volt tökéletes, ahogy volt. Nem szenvedett hiányt semmiben. Barátokat szerzett mindenhol, ahová csak lépett, de alig lépett be a külső ajtón, szembe találta magát egy nővel, mögötte egy férfival. A nőt ismerte, neki is ő adta ki a lakást, de a vele szemben lévő lakás még gazdára várt. - Óh, elnézést – állt azonnal rögtön a lány, és bocsánatkérően pislogott, miközben végigmérte az idegen férfit. Sápadtnak tűnt, a szemeiben mintha kevesebb élet csillogott volna, mint bármely másik embernek, akit valaha csak látott. Szürke bőre egyenesen megrémítette. - Üdvözlöm, Evelyn. Nos, ha már így összefutottunk… - szólalt meg az idősebb nő a maga mély, és kissé egzecíroztató hangján. – Bemutatnám az új szomszédját, aki magával szemben fogja bérelni a lakást – bökött az ajtóra. A férfi kissé nagyobb teret kapott, és halvány, fáradt mosollyal nyújtotta ki a kezét a lány irányába. – Örvendek. A nevem Victor – mutatkozott be illedelmesen, és a keze szorításán Evelyn valami nagyon különöset érzett. Valami nem stimmelt ezzel a férfival. Gyengébb volt, mint bárki más, akivel eddig kezet fogott. És betegnek tűnt. - Öhm… örvendek a szerencsének – mosolyodott el aztán zavartan a lány, elfeledve, hogy ő nem is mondta a nevét. Elhúzta a kezét, hogy kikotorja a lakása kulcsait a táskájából. – Ha szomszédok leszünk, gyakran össze fogunk futni. De bocsánat, nekem most mennem kell – lépett el mellőlük a barna hajú lány, és sietős léptekkel jelent meg a saját lakása ajtaja előtt… hátrapillantott kíváncsian, és csak azt látta, hogy a Victorként bemutatkozó férfi szintén őt nézi, valami halvány mosollyal az arcán. Belépett a lakásba, és becsukta az ajtót. Háttal dőlt neki a bejárati ajtónak, és lehunyta a szemeit. Volt valami nagyon furcsa annak a férfinak a tekintetében. Ami egyszerre volt bíztató, mégis borzalmas. – Újabb rejtély… - sóhajtott kis keserűséggel a hangjában.