Chapter Two

Evelyn a táskáját szorongatta. Egyedül sétált a sötét utcákon, a lámpafény csak itt-ott világított meg egy apró kis területet, de nem félt. Gyakran járt haza egyedül ilyenkor. Soha semmi baja nem esett még, és biztos volt benne, hogy nem is most fog elkezdeni bajba keveredni. Ebben a városban soha nem történik ilyesmi. Mindenki ismeri a másikat, minden jótét lélek. Kivéve aki nem… hát, nem is tudta, hogyan nevezze a baráti körét, akik meglehetősen érdekes szokásokkal rendelkeztek, ha bulira került sor.

A cipőjének kopogása volt az egyedüli zajforrás, és így el tudott gondolkodni. Érdekelte Victor. A férfi hangulatváltozásai. A szemei, hogy miért olyan fakóak… minden érdekelte, ami csak kapcsolatban állt azzal a fickóval. A kíváncsi természete egyszer a sírba fogja vinni.

 - Eve! Végre itt vagy… - jelent meg hirtelen egy szőke hajzuhatag az orra előtt, és rögvest meg is ölelte az éppencsak befutó lányt. – Késtél.

 - Tudom. Sajnálom, April. Feltartottak – sóhajtott a lány, ámde cseppnyi keserűség sem volt a hangjában, éppen ellenkezőleg: valami izgalom rejtőzött benne, ami kíváncsivá tette az ünnepeltet is.

 - Lesz miről mesélned, látom az arcodon – kuncogott fel élettel telin, majd berángatta az ajtókon a barátnőjét.

Evelyn fülét azonnal megcsapta a hangos zene, amit normális körülmények között bizonyosan jelentettek volna a helyi rendőrségen csendháborítás vétségével. De April… az April. Soha nem zavarták az ilyesféle ügyek, és ez a ház meglehetősen messze feküdt a belvárostól. Ő pedig előreláthatóan gondoskodott az engedélyekről, és arról, hogy este tizenegy előtt elcsendesedik minden.

 - Mit hozhatok a szép hölgyeknek? – jelent meg egy harmadik jelenlévő is, aki rögtön a két lány nyakába csimpaszkodott egy félig üres sörös üveggel a kezében. A leheletén érezni lehetett, hogy nem ez volt az első üveg, és Eve egy apró sóhajjal lerázta magáról a nehézkes karokat.

 - Még fél kilenc sincs, és már bűzlesz a piától, Greg – nézett rosszallóan a homályos tekintetű férfira, aki csak hadonászott valamit a kezével, de Eve nem várta meg válaszát, rögtön továbbállt.

Greg összenézett Aprillal. – Máskor nem akad ki ezen ennyire – nyelt egyet, és beleivott az üvegbe.

 - Nem. De ha meg akarod nyerni magadnak, kis barátom… rossz úton jársz – forgatta meg a szemeit April is, és követte a barátnőjét, hogy csatlakozhasson az éppen vodkát ivó Evelynhez. – Greg máris felöntött a garatra – mondta ki a nyilvánvalót, mire Eve keserűen elnevette magát.

 - Vettem észre – fintorgott. – És nincs is ezzel gond, de ne a nyakamba lihegjen büdös szájjal.

 - Jaj, hát tudod jól, hogy beléd van zúgva… - bökte oldalba April, és elvett egy koktélos poharat. – Oldódj fel, Eve, oké? Iszogassunk… azzal sosem volt problémánk… - vigyorodott el kissé szemtelenül, és ezzel már kiváltott egy széles vigyort Eve-ből is.

A kezébe adott egy másik alkohollal telenyomott koktélt. – Szülinapod van. Méltón kell ünnepelni. – kacsintott a lány Aprilre.

*~*

Eltelt másfél óra… a hangulat a helyiségben egyre elmélyült, ahogyan mindenki torkán egyre több és több alkohol folyt le. A társaság egyik fele középen rázta magát, míg a másik a bárpultnál iszogatott, melyet April szülei mindenféle régi, nemesi borokkal és egyéb szeszes italokkal töltöttek meg, de a fiatal lányt ez is hidegen hagyta. Főleg mivel már ő sem tudott tisztán gondolkodni a rengeteg vodka és koktél után.

Erről szólt nekik az egész… egy este, hogy ok nélkül elfeledjék a nemlétező gondokat. Mi elől menekülhettek volna? Mindenük megvolt. Gazdag családba születettek. A legnagyobb problémájuk abban rejlett, hogy… így sem tudtak boldogak lenni. A pénzük nem boldogította őket, csak az, ha már nem is tudnak magukról. Könnyebb volt nekik ez, mintsem megküzdeni magukért. És a jövőért.

 - Ne haragudj, de… ki kell mennem a mosdóba… - szólalt meg megváltozott hangon Eve, hiszen ő sem éppen a józanságáról volt már híres ebben a pillanatban. 

 - Oké, de siess vissza. Még hátravan a torta – kacsintott April, de Eve már inkább nem tette hozzá, hogy amire ő most vágyik, egy jó hideg fejmosás. Nem torta…

Becsukta a fürdő ajtaját, és öblögetni kezdte a száját, majd az arcát jéghideg vízzel. Régen lőtt már ennyire túl a célon. – Hogy… veszthettem el ennyire… a kontrollt? – kérdezte a saját tükörképétől. Sápadt volt, és mégis ki volt pirulva az arca. A szemei jószerével keresztbe álltak, még ha tudta, hogy ez nem is lehetséges. A gyomra pedig élethalál harcot vívott a bennmaradásért.

Nagy nehezen erőt vett magán, hogy rendbe szedje magát. Felegyenesedett és kisétált az ajtón, majd amint igyekezni kezdett visszafelé, betévedt a konyhába, hogy valami sóssal is megnyugtassa a gyomrát, már amennyire az lehetséges.

 - Te jó ég… még egyszer nem iszom ennyit… - nyögött fel elkínzottan, miközben beleharapott egy sós kiflibe, amit a szekrényben talált. Hallotta az ordító zenét odabentről, a lelkendező fiatalok hangját, akik tomboltak… ordítottak és kiabáltak, mintha megbolondultak volna… amire felfigyelt, a bebotorkáló Greg volt. Szemmel láthatóan már sokkalta tisztább tekintettel, mint amilyet néhány órával ezelőtt mutatott. A tekintete viszont még így is bajsejtelmes volt.

 - Mit csinálsz itt, bébi? Mindenki odabenn tombol – bökött arra a kezével, miközben megállt Evelyn előtt, és kivette a kezéből a kiflit.

 - Éppen ez a problémám. Olyan rosszul vagyok… nem akarok visszamenni… hikk… - kezdett el csuklani, és a következő pillanatban már fintorgott is saját magán. – Régen nem ütöttem ki magamat ennyire.

 - A legjobb barátnőd születésnapja van. Ez így van rendjén – vont egyet a vállán.

 - Mi van? Így van rendjén? A legjobb barátnőmnek nem így kellene ünnepelnie! Holnapra hasadó fejjel arra sem fog emlékezni, hogy ki volt itt… ez a normális? – kérdezte újra, bár maga sem tudta, honnan jöttek ezek a gondolatok. Mintha ma este nem is saját maga lett volna…

 - Mi bajod van, bébi? Eddig mindig te voltál a legnagyobb arc itt… - szorította magához a lány testét. – Ezért is bírlak annyira – húzta végig jeges kezét a lány nyakán és melleinek vonalán.

 - Hé, Greg… túl sokat ittál… mi lenne, ha most inkább… visszavánszorognál te is a többiek közé? – kérdezte Eve, megpróbálva leszedni magáról Greg kezét, de kevés sikerrel. – Hé! Greg! – vált élessé a hangja, mikor egy másik kéz ragadta meg a kezeit.

 - Sosem voltam még józanabb, Eve – borult el a férfi arca teljesen, és fekete hajába túrt, miközben a mellette megjelenő barátjának képébe vigyorgott. – Nem megmondtam, hogy csinos? Igazi ínyenc falat erre az estére – ízlelgette meg a szót, és élvezte, ahogyan a lány tekintete egyre jobban megtelik félelemmel.

Az a bizonyos barát csak vicsorgott és vigyorgott egyszerre, mintha a kedvenc péksüteményét látná a szekrényen, és nyilván ha ő nem fogja le Evelyn kezeit, a lány már régen el tudott volna futni. De azok a karok… túl erősen fogták őt.

 - Hé, srácok… ne legyetek hülyék… ne csesszétek el az életeteket… részegek vagytok… nem tudjátok, hogy mit csináltok… - vált a lány hangja szinte rimánkodóvá és remegővé, ahogy a félelem egyre inkább uralni kezdte a testét, és remegni kezdett. El sem merte hinni, hogy ez vele megtörténhet… azt hitte, csak álmodik. És hamarosan felébred. De a jeges szorítás a csuklói körül egyre erősebb lett… érezte, hogy a háta mögött megáll az a test, amely lefogja. És Greg elégedett vigyorgással áll előtte, izzadt arccal, újra elhomályosodott tekintettel.

És nyúlt… megérintette őt… a melleinél tapogatta végig, hogy odalépve a lány szájára tapassza tenyerét, így fojtva bele Evelynbe mindenféle segélykérő hangot. Nyakára tapadtak ajkai, hevesen és nyáladzva csókolva a finom bőrt. – Ne félj, bébi… jó lesz neked is… - nézett fel egy pillanatra, de aztán rögvest visszahajolt, hogy durván fél kézzel tépjen bele Eve könnyű kis ruhájába.

Eve agyába befurakodott Victor… aki azt mondta, hogy vegyen fel valamit. Miért nem hallgatott rá?! Ez a kis ruha… mi ez? Mi ez nekik?! Csak egy kis szoknya az egész, ami éppen takarja a fenekét…

 - Mondtam már, hogy imádom az öltözködési szokásaidat? – markolt aztán a lány fenekébe durván, kíméletességet sem ismerve, és benyúlt a szoknya alá is, hogy kitapintsa a semmiség fehérneműt, ami szintúgy annyit ért, mint egy darab papír…

Evelyn bensője kis híján felrobbant. Félt… úgy félt, amennyire még soha életében. Érezte a szédülést… amit az alkohol okozott a fejében. Elvakította a homály az elméjét, ami nem tette lehetővé, hogy küzdjön… a két erős kar legyőzte… a másik kettő pedig éppen azt tapogatja, hogy hol teheti tönkre az életét mindegyiküknek…

A könnyek már kibuggyantak a szemeiből, és hiába erőlködött hangok kiadásával, semmit nem ért el velük… legyőzték… lehunyta a szemeit… de mintha hirtelen valóra vált volna minden ima, ami az elmúlt két percben elhangzott a fejében.

A kezek elengedték, valami fájdalmas nyögés jutott el a füléig, és érezte, hogy szabaddá válnak a kezei. Elugrott mögüle a fogva tartó test, és mikor kinyitotta a szemeit, csak azt látta, hogy… hogy Victor áll a két férfival szemben. Greg orra már betört az előbbi ütéstől, amit az érkező Victor egy ütéssel intézett el.

 - Gyere, te rohadék. Mutasd meg nekem is, hogy olyan nagyfiú vagy egy felnőtt férfival is, mint egy ártatlan, nem mellesleg részeg lánnyal! – köpködte felé a szavakat Victor, és Gregnek sem kellett több hergelés, úgy ugrott neki az érkezőnek, mintha az élete rajta múlna.

 - Ne, ne csináljátok ezt! – szakadt ki ennyi Evelyn száján, de érezte, hogy ha nem lenne ott senki, nyilván összecsuklana a padlón…

Csak újabb pofonok hangja. A férfi, akit Eve úgy látott, mint egy gyenge beteget, erejének teljében húzott be újabbat és újabbat a már vérző arcú Gregnek, aki végül a földön kötött ki, és szemmel láthatóan eszméletét vesztette.

Victor kapkodta a levegőt tomboló fejjel, miközben Evelynre nézett és odasétált mellé. – Jól vagy? – nyúlt a karja után lihegve, és fáradtan nézett rá. – Érted már végre, hogy miért nem…

 - Victor! – kiáltott fel a lány rémült tekintettel, mikor megpillantotta Greg barátját, ahogy feléjük közeledik… egy szekrényről felkapott késsel. A tekintetében úszott az, hogy… vért akar látni…